Színek és fények

Előszó

Festeni jött Nagybányára, aztán élni, így hát itt érte a halál, teljesen felkészületlen, hiszen az utolsó években szinte havonta kezdett új önarcképhez, halála előtt két héttel az utolsóhoz, egyre távolabbról szemlélve önmagát, egyre felismerhetetlenebbül nézve farkasszemet a testetlenséggel és a Motívumokat elborító homállyal. Úgy találta, ez a homály is hozzátartozik az ő Nagybányájához, az örökséghez, amelyet minden különösebb megbízatás, felhatalmazás és örökségbe hagyás nélkül is kötelességének érzett megtartani, szép, nemes mozdulattal átnyújtani az idő és a művészettörténet áthidalhatatlan szakadékai fölött nekünk, felénk, inkább már csak a művelődéstörténet és a szenvedélyes képgyűjtők felé, mondom, úgy érezte, hogy az örökséghez az az összevissza csapdosó, zöld homály is hozzátartozik, ami utolsó heteiben, napjaiban ráereszkedett a Klastromrét gyepére, a fodrozódó ligeti fák formáira, s szerinte már önkívületben megfestette a homályt, a Motívumok feloldódását az automatizmussá merevedő ecsetjárásban.
A homállyal és a testetlenséggel folytatott küzdelem megrázó tanúbizonyságaként ez az értelmetlen, ez az egyetlen absztrakt Mikola-táj ott függ a hajdani Ferenczy kúria falán, s talán egész hagyatékánál szemléletesebben vall arról a funkcióról, amelyet a - művészettörténetileg - utolsó nagybányai festő teljesített. Vissza