Előszó
Ha visszagondolok...
...arra a hét éves időszakra, amikor otthon voltam a Kamarában - milyen furcsa, még soha nem gondoltam végig, hogy 7 év volt, a vízválasztó hét év, ennek tükrében lehet teljesen természetes a történetem vége, ki tudja - szóval, ha visszagondolok arra a hét évre, akkor minden, ami kavarog bennem, szenvedélyes, mély és nagyon fontos az életemben. Ott tanultam meg, milyen szabadnak lenni. Hogy milyen szabadon gondolkodni, szabadon „vizionálni", szabadon színházat csinálni. Igen, ott tanultam meg, mert hagyták, Miklós hagyta, hogy megtanuljam. Sőt, azt hiszem, elvárta, hogy megtanuljam és tudjam. Ezt akarta tőlem, még akkor is, amikor üvöltve zavart el a színházból. (Hisz ő is szenvedélyből csinálja a színházat...) Talán nincs abban semmi különös, hogy nagyon közeli emberek, mentorok, mesterek, akik minden fenntartás nélkül hisznek egy tanítványban, bennem, egy idő után valahogy azt érzik, hogy elpofátlanodott a tanítvány. Mindkét Mesterem, Kapás is és Horvai is, nagyon nagyokat üvöltözött velem, amikor elkezdtem igazán önállóan színházat csinálni. Úgyhogy Miklós, megbocsátok!!! (Mosoly...) Szóval, az a hét év volt talán a legszabadabb „korszakom", ott tanulhattam meg, és főleg gyakorlatban tanulhattam meg, mi működik és mi nem, mit jelent olyan emberekkel dolgozni, akik lehet, hogy nem értenek mindent abból, amit szeretnék és mondok, de teljes hittel és gőzzel jönnek velem, azaz megyünk előre. Együtt. A fenébe, Totya, aki most annyi idős lenne, mint én, aki mindent megcsinált nekem, nem volt olyan „agyrém kérés", amit kis morgással, de nagy szeretettel „fel ne rakott" volna azonnal a színpadra, és kitalálta, hogy, hogyan lehet mégis felönteni vízzel a Shure Stúdiót a Sirályban! Nem tudom, hol az élet igazsága, nagyon jó ember volt, és már vagy 8 éve halott. Köszönöm, Totya! Minden ott született előadásomat vállalom, és a mai napig fontos munkámnak tartom, - igen, Miklós, még a Figarót is! (Most kis röhögés...)
...
/Alföldi Róbert/
Vissza