Előszó
Alapítványunk talán legkedvesebb albumát tartja kezében. Amikor hat évvel ezelőtt Szilágyi István művészetének kutatását tűztük ki célul, nem tudhattuk, munkánkat siker koronázza-e. Tévesen „látunk valamit" ennek a hányatott sorsú festőnek a képeiben, vagy tényleg egyedülálló művész volt, a pesti, gyulai kávéházak ismert alakja, mégis a vidéki, népi Magyarország piktora? Szegényes körülmények között készült festményei csak számunkra adnak annyi kedvességet, derűt, esetleg drámát, vagy más is látja, érzi, érti azt amit mi?
Nem hagyhattuk csak úgy, végleg elmenni. Nyomot hagyott a világban, de a XX. század majdnem eltüntette azt. Talán a sors akarata, hogy mindig akadt olyan ember Gyulán, Békésen, Budapesten, aki a régi barátság, vagy a véletlen, a művészet szeretete okán úgy érezte: tenni kell valamit Szilágyi István művészetének megőrzéséért. Hosszú csend után volt kiállítás alkotásaiból 1971-ben, diákok tanulmányt írtak életéről, más grafikáit, önarcképét óvta meg a pusztulástól. A legidősebb gyulaiak még ma is emlegetik: tudod ki festette ezt a képet, az a törpe, a kis Szilágyi...
Már ők sem ismerhették igazán. Ez az album is csak merít életéből, de az előkerült festmények, dokumentumok, a személyes beszámolók alapján egy tisztaszívű, rendkívül művelt, érzékeny és bohém ember életútja már kirajzolódik előttünk. Kora - mint sok társát - nem becsülte meg, 1945-ben bekövetkezett halála után személyiségének furcsasága miatt nem tudta művészetét kihasználni az új rendszer. Sok hányatott sorsú kitűnő művész életét fedi hasonló okok miatt a feledés homálya. Egy értékes művészt - úgy érezzük - most sikerült megmentenünk az utókornak.
Nekünk már ez megérte. Ha ebből a közös örömből egy picit is át tudunk adni Önöknek, az már boldogság. Szilágyi István megérdemli, hogy szeressük, és tiszteljük.
Vissza