Előszó
Szikora Tamás festőművészt közel három évtizede ismerem, ám úgy tűnik hogy „dobozban" elmondott ars poétikája napról-napra megújul, műveinek szellemisége mindig tartogat meglepetéseket. Nem tudom, hányszor látogatta meg az elmúlt fél évben, egy biztos: mindig dolgozott valamin. Edittel, asszisztensével pakolgatjuk a kiállítási anyagot, a műteremlakás falai mentén felhalmozott közel száz művet, az utolsó két év termését. Közben dohog: „mindig jönnek, amint belépnek már tudom, ki a rajongó, ki a komoly vevő, és ki az, aki arra hajaz, hogy halálom előtt még elcsípjen valamit áron alul."
Tisztán lát, a betegség nem gyűrte le.
Elmondja, hogy az egész „dobozolás" Schaár Erzsébettel kezdődött, a művész dobozszerűen zárt tereivel és nem utolsó sorban az 1967-72 között készült „Székek" kisméretű bronz sorozatával. Sohasem hoztam volna kapcsolatba őket egymással, bár formailag egyértelmű a rokonság, illetve előkép, hiszen a szék - mint forma, mint vertikális és horizontális vonalak struktúrája - valójában egy kihajlított doboz. Schaár székeinek alapvető szimbolikáját az adta, hogy más-más pozícióba helyezett funkcionális tárgyai egyértelműen emberi kapcsolatokra utaltak: szerelem, társas lét, válás, magány, harc, erotika, aktus, mind-mind dekódolhatóak voltak műveiben. Szikora egy nagy lélegzetet véve egy másik hétköznapi objektre lelt rá, azaz a kocka formára és tovább ragozta ezt a mértani testet. Dobozai által festőként definiálta a kint és a bent fogalomkörét, teret szervezett azokban és azok köré, fényekkel és árnyékokkal játszva újraértelmezte ezt a hétköznapi tárgyat. A rideg struktúrát képes átlényegíteni, a valóság egy minimális elemének geometrikus szűkszavúságát a kompozíciók építése közben líraian absztrahálja. Kollázsol, applikál, ragaszt, anyaghasználata változatos, hiszen van itt fa, farost, falemez, fatábla, zsaludeszka, újságpapír, kartonlap, könyvlap és borító, melyeket ceruzával, pittkrétával, szénnel, pasztellel, akril festékkel, olajjal dolgoz meg. A színek és formák térszervező erején túl a háttérbe szűkülő párhuzamosok perspektívába állnak, egymást fedő rétegek jelennek meg, síklapok újabb sík lapokra csúsznak, van pedig, ahol egy-egy fragmentum erőteljesen kilép a harmadik dimenzióba vagy pedig visszahátrál az eredeti felszín alapjába. A lyuk, a rés, a hiátus negatív formakánt lélegzik. Színhasználata sokszor visszafogott, máskor dinamikus: feketék-fehérek, barnák, sárgák, vörösek, kékek és zöldek (és ezek szfumátós árnyalatai) váltakozva oldják a mű felszínét. Van ahol pasztózus a kivitelezés, rücskös, töredezett, roncsolt a képtér, míg másutt monokróm táblák úsznak be a műbe.
A doboz vázából adódóan állandóan jelen van a vízszintesek és függőlegesek hálózata, az osztások és árnyékolás pedig átlókat, háromszögeket, piramisformációt és csonka gúlát teremt, ám mindez oldottan, hihetetlenül emocionálisan van kivitelezve.
Vissza