Szigligeti Ede szinművei II. (töredék)

Előszó

Bár Szigligeti drámaírói pályáján, a számarányt tekintve történeti és társadalmi drámái foglalják el az első helyet, színpadi és irpdalmi nagyobb sikereit vígjátékaival és azon középfajú drámáival aratta, melyekben a komoly elem a víggal szerencsésen vegyült. Pályája kezdetén kizárólag a múlt érdekelte. Első kísérletei (Lidérczek, Aprilis bolondja, Megjátszott cselek) ugyan az ellenkezőt látszanak bizonyítani, de e három darabja annyira kezdetleges s oly mértékben árulja el az idegen hatások alatt álló drámaírót, hogy legjobb esetben se tekinthetjük egyebeknek némi figyelmet érdemlő kísérleteknél. Színre csak az utóbbi került egyetlen egyszer. Szigligeti drámaírói pályája tulajdonképen Frangepan Erzsébettel és Dienessel kezdődik.
Első víg darabjának meséjét is a múltból merítette, mint olyan kezdő, ki a színpadot már jobban ismerte, mint a körülötte zajló életet. Rontó Pál cz. bohózata (1839) azonban csak egy előadást érhetett meg, de egy nagy tanulsággal gazdagabbá tette, t. i. hogy nem minden mese, mely az elbeszélés szélesebb kerestében comicailag hat, ugyanezt a hatást fogja a színpadon is kelteni. Ezért midőn első történeti vígjátékának írásárhoz hozzáfog s a köztudatban élő egyik népies alakunk - Toldi Miklós - köré mesét szerkeszt, már nem elégszik meg azzal, hogy az egyénben rejlő víg elemet tekintse darabja lényegének, hanem vígjátéki helyzeteket teremt, melyekben alkalom nyílik arra, hogy a helyzeti comicum furcsaságain mosolyogjunk. A nagyerejű Toldit emberi gyöngeségeivel közelebb hozza hallgatóihoz, kiknek jól esik megmosolyogni ezt az óriást törpékkel rokon gyarlóságaival. Nem teszi köznevetség tárgyává, csak azt mutatja meg, hogy a legerősebb se ment embertársainak gyöngéitől. Vissza