Tücsökbál

Előszó

Több mint három évtizednyi irodalmi pályafutásom során már többször megkérdezték tőlem, hogy létezik-e olyan ember, akinek a "szíve mélyén" teremnek a versek?
Tulajdonképpen az ilyen jellegű kérdésekre válaszaim helyett Sebestyén Endréné Szigeti Piroska versei, irodalmi munkássága a legmegfelelőbb magyarázat. Szerénység nélkül nem biztatásnak szánva megemlítem, hogy a szerző, ha nem is törekszik az avantgárdra, mint a legtöbb költő és irodalmár, mégis érzi és érezteti, hogy a költészetében van valami csodálatos, mély gyökerekből fakadó egyszerű szépség, szavakkal nehezen kifejezhető, ami nélkül élhetünk ugyan, de igazán boldogok sohasem lehetünk. Költészetével és a benne elringatott népi formával nem a zenélő irodalmat akarja gyarapítani, egyszerűen csak kulcsot szeretne adnia naiv költészet felé mindazoknak, akiket az élet okkal, vagy ok nélkül, többé-kevésbé kizárt e lírai élmény öröméből. Ehhez a célhoz azt a rögös szerzői életutat járta be, amihez nem járult sem íróasztal, sem pedig babérkoszorús elismerés. Magára maradva, egyre több családi melegséget árasztva környezete felé, a gyermekek felé, megpróbálta a művészet eszközével és erejével megismertetni, megtanítani a hitet, a hűséget, a szeretetet és mindig visszatérő, kiemelt hangsúllyal: a természet szépségét, annak tisztaságát s az emberi jóságot. Egyéniségének körvonalazásához nem a tudományt és a filozofikus magyarázatokat, hanem a szívében hordott örökségét használja fel, de nem szolgai, hanem alkotó módon. És valóban az Ő mondanivalója kulcs a népi muzsikához, a tiszai táj tücsökzenéjéhez, egyszerű és mégis csodálatos összefüggésekkel színezve a társművészetek között. Vissza