Szibérián át a kolostorig

Előszó

Emlékezés.
„Testvéreim, akikkel annyi éven át tiportam a hófedte, drótsövénykoszorúzta kálváriát, én, aki visszajöhettem és akinek homlokáról az anyámtól kapott legelső csók már a szülőház küszöbén mindörökre letörölte a töviskoszorú nyomát: Nektek írom ezt a megemlékezést.
Nektek, a hősöknek és az itthoniaknak, hogy büszkék legyenek szenvedéstekért Rátok. Nektek, hazátokhoz hű, szenvedő Vitézek, akik a névtelen százezrek névtelen hősei voltatok. Ti, akik éhezve, fázva robotoltatok, vágyva, sóvárogva a haláltalpfás Murman vasúton, az Ural bányáiban és Szibéria erdő-rengetegeiben, míg vézna, elgyötört arcotokról le nem fakult az élet. De szivetek minden szenvedésben és lealáztatásban a régi maradt, amellyel itthoni hozzátartozóitokat és bennük hazátokat szerettétek.
Akiknek utolsó sóhaját a havas mezőkön ha szárnyra is kapta a szél, válaszul, örökbúcsúzóul farkasorditást és a halál kaszájának pengését hozta.
A hősöké, akik hőstetteikért csak szenvedést, még talán fakeresztet sem kaptatok, kiket századmagával helyeztek jeltelen tömegsírba. Bajtársaimé, akik helyettem, aki hazajöhetett, ott messze idegenben alusszátok örök álmotokat: Tiétek legyen ez a megemlékezés !
Száll, száll sírhantotok - a szibériai magyar kálvária - felett a hópehely és betakarja a földet, amelyben nyugosztok, tiszta, fehér patyolat leplével. A boldog béke színével..." Vissza