Szibériai Garnizon I-II.

Előszó

ELSŐ FEJEZET
Nyári vasárnap délután könnyed bája terült a város felett.
A gyárkémények füst-drapériák gyászával aggatták tele hat napon át a gyár-várost, de szombat este az utolsó szirénabugással, megszűnt a komor diszletezés.
Délelőtt meleg nyári eső higitotta a füst-függönyöket, aztán holmi betyárkedvű szél tépte rongyokra és űzte, hajtotta a város felől.
Tétován kis mezei illat terjengett a levegőben, az ég mint egy hatalmas kék selyem ernyő feszült Kispest felett.
A Nagy János-uccában nyitva volt egy ablak. A beteg maga nyitotta ki és lábbadozó arcán megremegett az ucca öröme, ahogy egy pillanatra kitekintett.
- Azt hiszem meggyógyultam, - gondolta némi aggodalommal.
Félelem vegyült a megállapításába, visszás érzésekkel feküdt vissza a betegágyba.
A betegség ideje alatt, minden szünetelt. Minden eltompult. Elszürkült mindennek a jelentősége. Most lassan-lassan és a javulással fokozatosan ébredezett benne a felelősség tudata.
Meggyógyulni, ez volt eddig minden kötelessége. Ámde apró gondok terebélyesedtek a betegsége alatt. Kis akadályok mélyültek szakadékokká. Források iszaposodtak el és neki mindehhez nem volt szava. Maradt minden és gyöngéden lepleztek előtte mindent.
Vidéki kis városból érkezett a fővárosba és a diplomáját akarta itt kenyérre váltani. Azért jött a gyárvárosba, hogy innen olcsóbb életviszonyok mellől: legyen módja kivárni a kenyér alkalmat. Lecsaphasson valami kis latelner-zsákmányra. Vissza