Szervátiusz Tibor

Előszó

Kolozsvárott születtem 1930. július 26-án, kisebbségi sorban, a nagy gazdasági válság kellős közepén.
Őseim a város polgárai: asztalosok, kerekesek, kovácsok.
Közülük emelkedett fel úttörőként apám is, a Kolozsvári testvérek óta Erdély első jelentős szobrásza.
Gyermekkorom igazi élménye: apámmal bebarangoltuk Erdélyt, hegyeit, völgyeit, falvait, városait. Ittam a tiszta forrásból, megismertem népét, balladás múltját és jelenét, bánatát, örömét.
Apámtól, anyámtól elkallódva, menekült gyermekként Budapesten éltem át a háború szóval el nem mondható borzalmait.
Iskolai tanulmányaimat Kolozsvárott végeztem, hol hajdanában a lépcsőket Zágoni Mikes Kelemen is koptatta. A főiskolán szigorú tanulmányokat folytattam. Kiállításokon korán jelentkeztem.
A század művészi törekvéseit ismerem, de nem tartom jogosnak megkésve átvenni azt, amit valahol már kialakítottak.
Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét.
Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat figyelmét magunkra irányítva a szobrászat nyelvén erről akarok szólni.
Szeretem az anyagokat. Tisztelem szerkezetüket, szépségüket, keménységüket. Mégis azt mondom: puszta formát létrehozni nem elég. Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez megfelelő formát. Ha létrehoz eddig nem létezett új valóságokat. Ha szellemi erejét az anyagra tudja kényszeríteni. Ha az anyag kénytelen egy egész nép feszültségeit, az egész emberiség sorsát magába zárni és örökké hordozni. Vissza