Puskinland/Ezek vagyunk mi

Fülszöveg

Aligha akad Oroszországban olyan művelt ember, aki ne olvasta volna Dovlatovot, akinek ne lenne ott a polcán néhány könyve (könnyen elérhető helyen), aki ne sorolná őt a kedvenc írói közé. Ennek a különleges népszerűségnek látszólag egyszerű a magyarázata - ahogy Brodszkij írta: Dovlatovot "könnyű olvasni". Mintha nem követelne különösebb figyelmet - minden kisregénye három-négy óra kellemes olvasást jelent, s mindegyiket akárhányszor újra elő lehet venni: az író kesernyés humora ugyanolyan élvezetes marad minden újraolvasáskor. Dovlatov nem is szerette "írónak" nevezni magát, ő "csak" szerény mesélő, aki elmondja a műveiben, hogyan élnek az emberek körülötte. Ezzel a látszólagos egyszerűséggel a kritikusok sokáig nem is tudtak mit kezdeni, sőt afféle lektűrírónak tartották Dovlatovot, aki humoros történeteket ad közre különösebb esztétikai mélység nélkül. Ám a Dovlatov halála óta eltelt immár húsz év alatt ezek az elbeszélések és kisregények lassan elkezdték megmutatni titkos mélységeiket, s ma már elemzések százai szólnak a "Dovlatov-rejtélyről" - ennek az egyszerű, nem is túl terjedelmes és mégis olyan "kiolvashatatlan" életműnek a titkáról.
A kötetünkben szereplő két kisregény Dovlatov életének legtraumatikusabb élményéről, a kényszerű emigrálásról szól. Az Ezek vagyunk mi emellett elmeséli a szerző egész rokonságának történetét, s a hol vidám, hol tragikus anekdotákban a látszólag tipikus sorsok mögött fölsejlik minden egyes élet megismételhetetlen egyedisége. A Puskinland Dovlatov művészileg legkiérleltebb műve. Főhőse, az író, akinek nem közlik elbeszéléseit, mindenből kiábrándulva a Puskin-emlékhelyre megy dolgozni idegenvezetőként. A puskini motívumokat és idézeteket a szikár dovlatovi prózába tökéletesen beépítve a szerző mesterien ábrázolja azt a világot, amely holt klisék tömegévé változtat mindent - Puskin emlékét, alakját, verseit is -, s amelyben Puskin költészetének kisugárzása mégis éltető oxigén.
Szergej Dovlatov (1941-1990) a hetvenes években újságíróként dolgozott Tallinnban. Mivel elbeszéléseit a Szovjetunióban nem adták ki, s a KGB is emigrálásra biztatta (egyebek között azért, mert a Kontinent című emigráns folyóirat közölte írásait), 1978-ban hosszas vívódás után elhagyta hazáját, s 1979 februárjától az Egyesült Államokban élt. Itt a Novij amerikanyec című orosz nyelvű újság főszerkesztője lett. Hamarosan a legtekintélyesebb amerikai irodalmi folyóiratok közölték elbeszéléseit, s 1986-ban ő kapta meg az amerikai PEN Klub díját az év legjobb elbeszéléséért. 1990-ben legendás ereje és hatalmas termete ellenére végzett vele az orosz írók hagyományos szenvedélye, az alkohol. Vissza