Szerenád

Fülszöveg

Krúdy Gyula írja az Aranykéz utcai szép napok című novellafüzér Előhang-jában: "Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! - Semmit nem írtam, csak színhazugságokat." Költői túlzás: az ő "színhazugságai" a valósággal ezernyi ponton érintkező életteli fikciót, sajátos mesevilágot teremtettek, s ezt maga is tudta! Kitalálta a "színhazugság" szót, miként kitalálta azt a világot, amelyet megtapasztalt színigazságaiból költő fantáziájával fölépített. Érett írói korszakának itt közreadott elbeszélései - a magyar novellairodalom gyöngyszemei - ezt a tudatos, ironikus kettősséget példázzák. Elbeszélő művészetének e remekei 1912 és 1915 között keletkeztek, szerves, de művészileg érettebb folytatásaként a sorozatunkban korábban már megjelent kötetek novelláinak. Itt más ciklusokká, tematikailag összefüggő novellafüzérekké állnak össze a Krúdy-életmű talán legjellemzőbb ópuszai: a De Ronch kapitány csodálatos kalandjai, az Aranykéz utcai szép napok s végül a Szidbád: A feltámadás című ciklus. Itt kapnak helyet - kötetben először - azok az elbeszélések is, amelyeket az író különböző lapokban publikált, és azok a novellák, amelyeket nem elsősorban témájuk, hanem a Krúdy Gyula-i világítás sajátos optikája fog össze.
De milyen is ez a világítás? Milyen művészi formát eredményez e sajátos optika? Krúdy Gyula az ironikusan megfogalmazott disszonanciák költője, hősei megannyi Don Quijoteként bolyonganak testükhöz nőtt szerepek maszkjával arcukon, anakronisztikus kísértetekként. E Krúdy-novellákban megszűnnek a tér és idő valóságos dimenziói, elmosódik a határ múlt és jelen, élet és halál között, kortalanok és hontalanok a hősök. De Ronch kapitány, Szidbád és társaik mindig útban vannak valahová, ha másképp nem, gondolataikban, álmaikban. Életüket a meg nem élt élmények szenvelgő, nosztalgikus "idézése" tölti ki, s itt már valóság keveredik álommal - mindenre elszánt pszichoanalitikusokat megszégyenítő, játszi könnyedséggel. De írójuk - Sauvageot szavaiva élve - a magyar Proust sohasem azonosul igazán hőseivel. Távolságtartásának legfőbb eszköze az irónia. Ez tölti élesre és ez oldja ki a "biedermeierbe göngyölt bombákat", miként Hatvany Lajos oly találóan Krúdy novelláit jellemezte. Ezzel az iróniával ítéli halálra sírból visszajáró hőseit, megértve-elítélve, szeretve-bírálva könnyed sétalovaglásnak ábrázolt kálváriájukat. Hősei illúziót, öncsalásait nem osztja - leleplezi, a dzsentrimúlt, a "történelmi osztály" ittfelejtett álomlovagjait nevetséges különcökké, jelképkísértetekké stilizálja, ironikusan megkérdőjelezve önértékelésüket, de írói-emberi együttérzését sem tagadja meg tőlük. E kettősség, e "kizökkent idő" drámájának élménye szervesül egyéni, utánozhatatlan stílussá ezekben a novellákban. És ez a Krúdy Gyula-i polifónia kulcsa. Novellái csak felszínes olvasatban tetszhetnek moll hangszerelésű könnyed-könnyes meséknek. Valójában megannyi miniatűr dráma. A fölösleges, önmaga keresését már föladó, enervált züllését életfilozófiává hazudó, pótcselekvésekbe menekülő, anakronisztikus álmokat kergető ember tragédiája. Mert Krúdyt elsősorban a tragédia lényege, a jellem, a magatartás érdekli: a maszk mögötti arc, a hazugság mögötti igazság - a színigazság. Vissza