Előszó
Így kezdődött...
Életemben először tizenöt éves koromban kerültem kapcsolatba a hegyekkel - korábban meg sem fordult a fejemben, hogy valaha alpinista legyek. Találkoztam ugyan már többször is ezzel a különös, borzongató valamivel: a TV-ben, az újságokban, sőt egyszer még a műfalmászást is kipróbáltam -, de nem igazán fogott meg a dolog. Nem azért, mintha féltem volna, vagy nem éreztem magamban kellő bátorságot. Egyszerűen nem érdekelt. Furcsa, hogy ezt írom, de ez az igazság. Pedig ha visszaemlékezem, voltaképpen kölyökkorom óta vonzódtam a hegyekhez, a mászáshoz. Csak éppen nem figyeltem föl rájuk, nem érintettek meg mélyebben.
Tizenöt éves koromig sok mindent kipróbáltam, sok mindennel foglalkoztam (voltam öttusázó, versmondó, játszottam színházban, síeltem, kerékpároztam, olvastam és utaztam rengeteget), de sohasem éreztem, hogy olyasmire találtam volna rá, ami az egész életemet kitölti, s amely egyszerre vággyá, úttá és a célommá lehet.
1997 márciusa hozta meg a fordulatot. Esztergomból jöttem hazafelé a 10-es úton, amikor a busz ablakából nézelődve, megakadt a szemem a Nagy-Kevély sziklás-füves lejtőin. Arra gondoltam, de jó lenne egyszer fölmenni azokon. Egyre jobban lázba hozott ez az elképzelés - olyannyira, hogy a suliban rábeszéltem két osztálytársamat, tartsanak velem, és kiránduljunk egyet a környéken - útba ejtve a Nagy-Kevély meredek, délnyugati oldalát.
Az egész hét tervezgetéssel és a térképek böngészésével telt. Végre - nagy nehezen - eljött a szombat, s mi hárman ott álltunk a Pilis egyik (számomra azóta is) legszebb csúcsának lábánál, hogy "nekivágjunk az ismeretlennek".
Vissza