Szerelmem, Horvátország

Előszó

Mire törekedhet mit érhet el élete során egy fotográfus? A legtöbb, hitem szerint, ha azt tartják róla, a pillanat művésze volt. Azé a pillanaté, amely ugyan csak része az időnek, de amely pillanatban megörökíthető a végtelen: egy mozdulattöredékből a cselekvés, egy arc vonásaiból a sors, a megállított mozgásból az erő. Ha nem konzumfotós az ember, előbb-utóbb eléri végzete, a saját élete is odatapad a megörökített pillanathoz, s nem tud tőle szabadulni. Mehet persze tovább, teheti a dolgát nagyjából a tervei szerint, de szerelme tárgyával a találkozást - mert ne szégyelljem bevallani, szerelem lesz ebből - attól kezdve keresni, sürgetni fogja. Így vagyok én Horvátországgal. Nemcsak az Adriai-tengerrel, hanem az egésszel: a tájakkal, az emberekkel, a történelemmel és a jelennel. Beléjük habarodtam. Ami csak azért rossz, mert ha fotográfusként dolgozom ott, sose fogom azt érezni, hogy befejeztem volna valamit. Mindig marad bennem hiányérzet. De van ebben jó is: találok okot újra meg újra visszamenni. Ez a könyv több találkozás első eredménye, s jó szerencsémnek mondhatom, hogy régi barátommal, Papp Márióval közös szerelmünk Horvátország. Amikor felkértem, hogy írjon szöveget képeimhez, biztos voltam benne, nem leszünk féltékenyek egymásra szerelmünk közös tárgya miatt, hanem büszkén fogjuk bemutatni, ki-ki a maga eszközével. Vissza

Fülszöveg

Mire törekedhet, mit érhet el élete során egy fotográfus? A legtöbb, hitem szerint, ha azt tartják róla, a pillanat művésze volt. Azé a pillanaté, amely ugyan csak része az időnek, de amely pillanatban megörökíthető a végtelen: egy mozdulattöredékből a cselekvés, egy arc vonásaiból a sors, a megállított mozgásból az erő. Ha nem konzumfotós az ember, előbb-utóbb eléri végzete, a saját élete is odatapad a megörökített pillanathoz, s nem tud tőle szabadulni. Mehet persze tovább, teheti a dolgát nagyjából a tervei szerint, de szerelme tárgyával a találkozást - mert ne szégyelljem bevallani, szerelem lesz ebből - attól kezdve keresni, sürgetni fogja. Így vagyok én Horvátországgal. Nemcsak az Adriai-tengerrel, hanem az egésszel: a tájakkal, az emberekkel, a történelemmel és a jelennel. Beléjük habarodtam. Ami csak azért rossz, mert ha fotográfusként dolgozom ott, sose fogom azt érezni, hogy befejeztem volna valamit. Mindig marad bennem hiányérzet. De van ebben jó is: találok okot újra meg újra visszamenni. Ez a könyv több találkozás első eredménye, s jó szerencsémnek mondhatom, hogy régi barátommal, Papp Máriával közös szerelmünk Horvátország. Amikor felkértem, hogy írjon szöveget képeimhez, biztos voltam benne, nem leszünk féltékenyek egymásra szerelmünk közös tárgya miatt, hanem büszkén fogjuk bemutatni, ki-ki a maga eszközével. Vissza