Szerelem, szerelem (dedikált példány)

Előszó

Részlet a könyvből:

A nő valami furcsát álmodhatott, mert egészen átizzadt szép szabályos arcát keretbe záró hosszú haja, apró gyöngyök ültek ki a varázslatosan pisze orr alatti pihékre. Verejtékcsepp csurrant le domború homlokán, s akard fenn a bal szemöldök ritkítottan is dús, sűrű fonatú kerítésén, onnan aztán végig a gyönyörűen metszett arcon a száj szegletébe, amitől félálomban neki lehet, az a tévhite támadt, hogy sír, pedig nem volt rá különösebb oka. Most nem. Mégis: csoda tudja, miért, egész éjszaka forgolódott, s csak hajnaltájt merült abba a mindent feloldó álomba, amelyre elcsigázott szervezetünknek annyira szüksége van az állandó megújhodás szempontjából. Minden reggel újjá kell születnünk kisimított ráncokkal, frissen, üdén és kívánatosan... Csak a szomszéd krédlikakasának erőszakosan napkeltét sürgető éles rikoltozására sikerült lebuknia a tudat alatti legmélyebb rétegeibe, de hogy ott mit is látott, nem tudhatjuk pontosan - később ő sem emlékezett rá, amikor felébredt. A hátán feküdt citromsárga paplana alatt, gyönyörűszép fejét behajlított kkarján nyugtatva, könyökét sűrű egyenes hajzata fölött az ágy támlájának szegezve. Egészen halk, nőies szoprán-horkolást hallatott, félig csukott pillái alól az ágyat körülvevő, oszladozó sötétség alakulását szemlélve. Kit akart becsapni azzal, hogy úgy tett, mintha nem egészen aludna? Ravasz húzás, de már ismerjük. Ismerjük acélosan kéklő, borotvált hónalját, kitakart mellét a két kis kihívóan égnek meredő cuclival. A két kis csengőgombbal, amiket meg kellene nyomnunk, aztán ki tudja, mi nem történne, de most nem lehet. Vissza