Előszó
A változás
Catarina kilépett az utcára.
Kedve lett volna sírni, de dacosan összeszorította az ajkát. Nem, ezt nem engedheti meg magának. És nem csak azért, mert a széles üvegablakon át...
Tovább
Előszó
A változás
Catarina kilépett az utcára.
Kedve lett volna sírni, de dacosan összeszorította az ajkát. Nem, ezt nem engedheti meg magának. És nem csak azért, mert a széles üvegablakon át valószínűleg nézik a többiek az első emeletről. Itt lent pedig, a földszinten, már a biztonsági őr és a recepciós kislány is tudják, mi történt. Talán most is néznek utána? A vállát, a hátát figyelik: rázza-e már a zokogás?
Nincs még negyedórája, hogy a főnöke behívatta a szobájába. Catarina szívesen ment, azt hitte, a férfi már egy újabb munkáról fog beszélni. Hiszen az iroda, bár mostanában kicsit „sántikált", azért egyre-másra szerezte a megrendeléseket. Legalábbis Catari-nának úgy tűnt. A könyvelő cégnél csupa ilyen fiatal dolgozott, mint ő, jól megvoltak egymással is, a főnökkel is. Ide mindenki szívesen jött be reggel, és ha délután maradni kellett egy-egy sürgős munka miatt, hát maradtak. A jó társaság sokat jelent, néha szinte mindent. Különösen egy munkahelyen. Bár fiatal volt, Catarina ezt jól tudta már.
A főnök szavaira először alig ügyelt, csak azt várta, mikor mond konkrétumot az új munkáról. Ehelyett azt hallotta, hogy „világgazdasági válság", meg azt, hogy „ez nem kerülte el a cégeket, amelyek nekünk munkát adnak", és a végén „mivel nekünk sincs már annyi munkánk, mint régen, néhány munkatárstól búcsút kell vennünk". Catarina csak ekkor kezdte felfogni, miről is van itt szó. De mire ez elhatolt a tudatába, a főnök már ki is mondta a végszót: „Magától válunk meg elsőnek". És hogy Catarina ezt ne vegye a személye ellen irányuló támadásnak, ő jött ide legutóbb, igaz, hogy annak már két éve, de a többiek mind
r r, I
í ,.
' ! i
í/.r
1
1,
Vissza