Szerelem a strandon

Előszó

Részlet a könyvből:

Míg a reggelire várunk.
- Önámító vagy, barátom és éppen ezért inkább a régi nemzedékhez tartozol.
Johan mondta ezt a bölcsességet.
Hason feküdtünk a híd szélén, Alf, Johan, Erik meg én. Bőrünk még bizsergett az első tengeri fürdőtől, hajunk nedvesen tapadt a fejünkre, de az a pár vörös szőrszál, ami Johan hátán nőtt - alulról számítva éppen a hetedik csigolyán - egész szárazan meredt már az égnek. Erik meg is állapította, hogy ez jó időt jelent.
Kiki a maga zsinegjét leste. A zsinegek ott lógtak előttünk a vízben, mindegyiknek az alsó végére kötözve jókora gránitkő. Rákot szerettünk volna fogni reggelire. Annyi volt itt a korhadt hídlábak körül, hogy egész jól láttuk, amint ki-kibukkant minduntalan egy és a hínár közül a part felé, vagy onnan visszaigyekszik, nagy oldalogva. Johan egy jól fejlett példányhoz intézte oktató szavait az előbb, amikor áthajította a hídon, jogos zsákmányaként, mert a derék állat épp az ő kövébe vágta ollóját. Johan lelkes freudista volt ugyanis és híve a pszihoanalízisnek, "önámító" - a kedves kifejezései közé tartozott. Mindnyájan önámítók voltunk, őt kivéve, természetesen. Ami pedig a régi nemzedéket illeti, - apáinkat és dédapáinkat - hát azok egyebet se tettek életükben, mint öntudatlanul ámították önmagukat és felebarátaikat. Régen mindenki egyéniség volt, az egyéniség viszont nem más, mint érzékeny pontok összessége, az a bizonyos rokkantság, amit az élet előbb-utóbb mindenkire rákényszerít. Vissza