Előszó
Gerelyes Endre most lenne ötvenéves. Ha nem viszi el 1973-ban az az ostoba baleset, talán most halna meg. Attól, hogy a felrobbant világot igazából az Isten sem akarja összerakni már. Valami...
Tovább
Előszó
Gerelyes Endre most lenne ötvenéves. Ha nem viszi el 1973-ban az az ostoba baleset, talán most halna meg. Attól, hogy a felrobbant világot igazából az Isten sem akarja összerakni már. Valami ugyanis történt a világban. Valami lassított atomrobbanás, amely nem a földgolyót vetette szét, csak az emberi közösségeket. Valami elpattant a hitben és velőnkig hatolt a pendülése. És egyre inkább nincs sehol az a valami, amiről Váci Mihály írt. Gerelyes a legjobb barátom volt. És a legkényelmetlenebb is egyben. És annak, hogy kényelmetlen volt, nagyon sokan nagyon sokat köszönhetünk. A tartásunkat, a jellemünk férfiasodását köszönhetjük. Mert a legköznapibb élethelyzetekben is mindig színvallásra, állásfoglalásra kényszerítette az embert, olyankor is, amikor egy-két kedves szóval, ártalmatlan konformizmussal vagy kegyes képmutatással elkerülhetők lettek volna a csip-csup konfliktusok. A legparányibb ügyekben is kérlelhetetlenül etikus volt, s emiatt gyakran elrontotta a pitiáner kiegyezésekkel kiügyeskedett jó hangulatot. Emlékszem: fiatal csikók voltunk még, úgy hittük, hogy az írói életforma szinte előírja az állandó éjszakázást, a lezser életvitelt. Törzshelyünknek, egy rozoga kis éjszakai mulatónak igencsak gyatrán muzsikáló öreg zongoristáját mi, többiek, hazug mákonyban tartottuk. Elhalmoztuk szuperlatívuszokkal, ódákat zengtünk a művészetéről, ócska kis magnókkal látszatfelvételeket készítettünk vele, mintha a rádió munkatársai volnánk, farizeus módon megtapsoltuk szánalmas produkcióját, s közben jókat röhögtünk a háta megett. Ártalmatlannak vélt játék volt: az öreget boldogította az őszintének hitt ünneplés, bennünket meg végtelenül mulattatott a komédia. Csak Gerelyest nem mulattatta. Úgy kellett lefognunk, hogy oda ne rohanjon az öreghez: uram, ébredjen fel, gonosz játékot űzünk magával! Értik a lényeget? Űzünk. És nem űznek. Hiányzik nagyon. Legfőképpen a tartásunkból, a jellemünkből hiányzik. Nagy szükségünk lenne azokra a nemszeretem-percekre, órákra, és napokra, amiket ő okozhatna. A megalkuvást még apróságokban sem ismerő magatartásával. Kényelmetlen nagyszerűségével. Most érzem csak igazán, hogy milyen óriási dolog volt a barátjának lenni. Oly lelkesítő volt, hogy húsznéhány évesen mi voltunk a legfiatalabb tagjai az írószövetségnek. És nagyon el kellett volna gondolkodnunk azon, hogy a hetvenes évek elején, már a negyvenhez közeledve, még mindig mi voltunk benne a legfiatalabb kommunisták. Nem igen lépett utánunk senki erre a göröngyös útra. Törvényszerűen kellett ennek így alakulnia? Én nem hiszem. Talán azért fordultak így a dolgok, mert lassított robbanás történt a világban. Talán, mert valami elpattant a hitekben. Talán, mert valami nincs sehol. Legyen most Gerelyes Bandié a fél Palócföld, aztán nyugodjék békében. Azazhogy frászt nyugodjék! Még mit nem? Úgy se tudna. Műveivel nyugtalanítson és ingereljen tisztábbra, cselekvőbbre bennünket. Ránk fér. És elkel még. Mert a lelkünk mélyén nem mondhatunk le arról, hogy valahol azért mégis csak van valami... A felrobbant földgolyón is rajta van. A dirib-darabjain. És újra gömbbé válni ösztökél.
Vissza