Szeplős Márk hihetetlen kalandjai

Fülszöveg

Az utcánkban lakott egy tizenhárom éves úriember. Az ismerőseim azt mondták, hogy Szeplős Márknak hívják, és hatodikba jár. Ez a fiú már régen fölkeltette az érdeklődésemet. Talán azért, mert minden elképzelést felülmúlóan szeplős volt, de talán azért is, mert mindig gondterhelt képpel járt-kelt.
Úgy döntöttem, megvizsgálom a dolgot. Egy napon, amint megláttam őt, megkérdeztem tőle:
- Miért jársz mindig ilyen képpel, fiam?
- Milyen képpel? - úgy tett, mintha nem értené.
- Elgondolkodó és gondterhelt képpel, fiam. - Csak vonogatta a vállát.
- Én mindig ilyen vagyok.
- Ne beszélj bolondokat, Márk - mondtam - egy srác a te korodban nem járhat-kelhet folyton ilyen bánatos arccal. Miért vagy ilyen bús? Hiszen vannak szüleid, barátaid, van biciklid...
- Azt is tudom - folytattam -, hogy kísérletezel valami ismeretlen vegyszerrel, és hogy sikerült már robbanást előidézned, ami két órára megmérgezte az utcánk levegőjét. Remélem, nem valami rádióaktív dolog volt?
- Igen? - kérdezte Márk halálos nyugalommal, és kifújta az orrát, de az ábrázata rezzenéstelen maradt.
- Mi a bánatod?
- Nem lehet, hogy te magad keresed a bajt, barátom?
- Esküszöm, hogy nem.
- Hát ez az, amiért - vonta meg a vállát: - Egyszerűen a sors, vagy, ha úgy jobban tetszik, a körülmények. Minden jel arra utal, hogy alapvetően a sors üldöz engem.
- Milyen szörnyű kalandjaid lehetnek? Mert amennyire tudom nem vadászol tigrisekre Burmában, és nem akarod meghódítani az Antarktiszt!
- Épp ez benne a szörnyű. Nem utazom az Antarktiszra és nem vadászom tigrisekre Burmában, egyáltalán uram, semmit sem csinálok, és ennek ellenére folyton rettenetes dolgok történnek velem. A leghétköznapibb dolgaim szörnyű kalandokká változnak. Vissza