Előszó
A Vörös Oroszlán csodálatos reinkarnációja
E bevezetésben szeretném elmondani az olvasóknak, milyen előzményei voltak e műnek, s hogyan vonzott be témájába, mint mágnes a vasreszeléket. Külön öröm nekem, hogy olyan valaki adta magyar kiadásának ezt a gyönyörű formát, aki nem csak kiadóm, hanem időtlenül régi barátom, akit szintén e könyv irányított először arra az ütra, amelyen ma is halad, s fontos feladatot tölt be.
A Vörös Oroszlánról én legszívesebben egyes szám harmadik személyben beszélnék, mert teljesen önálló, különös életre kelt. Egyéni sorsa van már. Nem állítom, hogy születéséhez nem volt szükséges tény, hogy írónak születtem, nyolcéves korom óta úgyszólván minden műfajban dolgoztam. Agyalkatom, fantáziám, s különféle, kezem alá csúszó történelmi, tudományos források is szükségesek voltak hozzá. Mégis úgy érzem, hogy csak használható eszköze, közvetítője voltam egy nálam hatalmasabb erőnek, inspirációnak; nem tudom, mi a pontos neve, de van.
Bizonyos, hogyha előre sejtem, micsoda tűztengerré gyűl ki a tollam alatt, mikor 1939-ben írni kezdtem, nem mertem volna vállalkozni rá. 1938-ban meghalt a kisfiam. Olyan nagyszerű családba születtem, színészek, filmesek, zenészek, írók közé, akiknek „bohém" élete nem züllött szabadságot, hanem nyitottságot, kíváncsiságot jelentett a művészet, filozófia és tudományok felé. Nem voltunk kispolgárok, dzsentrik, de valamennyi emberfajtát, irányzatot megismertük, figyelemmel kísértük országunk és földünk viharos eseményeit is, tudatosítottuk veszélyeit, de soha nem tartoztunk egyetlen szélsőséghez, párthoz sem.
Férjem, Szepes Béla olimpikon, grafikusművész, karikaturista, újságíró, nemcsak a magyar, hanem a nagy világlapoknak is dolgozott. Ó tette lehetővé, hogy mindazzal foglalkozzam, ami érdekel, s hozzájussak német, angol forrásmunkákhoz. Mindkét nyelven tökéletesen olvasok. Az alkímia volt soron nálam éppen. Elhatároztam, hogy valamelyik érdekes alkimistáról fogok írni egy novellát. Megragadott e kényszerűen bujkáló kísérletezők tragikus sorsa. Őket pénzre, hatalomra éhes nagyurak éppúgy félreértették, mint véres történelmünk valamennyi nagy elméjét.
Vissza