Szépasszony a kirakatban (dedikált példány)

Előszó

1. FEJEZET
(amelyben elkezdődik minden)
Belevágtam, ahogy Bajza tanácsolta. Lesz ami lesz. Barlai káromkodott, de engem nem lehetett megingatni. Az kéne még, hogy törzsgárdatag legyek! Már így is olyan voltam, mint a gyeptégla. Vége a konformizmusnak! Remélem jól mondom.
Barlai a legnagyobb disznóságnak nevezte eltávozásomat. Hálátlan dög, ez volt a legenyhébb titulusom, ő csinált embert belőlem, meg a gyár, meg a szakik és ezt így nem lehet...
És azt is megtudtam, hogy pótolhatatlan vagyok. Bár ezt nem mondta, de éreztem. Érdekes, eddig olyan szemérmes volt a főnököm, mint egy szűzlány, mármint a dicséretek osztogatásában, most meg épp csak azt nem mondja, hogy holnaptól én leszek a helyettese. Fene érti.
A személyzetis megkérdezte, hogy ugye nem a főnököm miatt megyek el. Megnyugtattam, ilyen jó főnököm még sosem volt. Erre megnyugodott. Utána figyelmeztetett, nehogy vándormadár legyek. Mondtam neki, ettől ne féljen, én nagyon meggondolom, ha kilépek.
Kivéve, ha szerelmes vagyok, de ezt nem mondtam neki.
Az új helyen marha könnyű lesz a munka. Munka? Szanatórium.
Pedig nem is ez volt a lényeg az egészben.
Szóval Anita miatt történt. Akkor már tudtam a nevét és egyáltalán nem csodálkoztam. Egy ilyen gyönyörű lánynak csak gyönyörű neve lehet.
Pedig Anita épp úgy keresztülnézett rajtam, mint mindenki. Mert hát ugye külsőleg mi vagyok? Egy nagy senki. Hogy mi van bennem, azt meg csak én tudom. De én tudom. Megtudja ő is előbb-utóbb, ettől nem voltam ideges.
Megismerkedésünk véletlenül történt, bár én számítottam rá. Megéreztem, mint a kutyák a földrengést. (Ha jól emlékszem.) A főnök beküldött a belvárosba valami lemaradt szállítólevéllel és én döcögtem a villamossal boldogan, mert aki házon kívül van, annak szabad a vásár. Vissza