Szép szerelmek krónikája

Előszó

Szüleim nagyon szerették egymást, és ez legnehezebb napjaikban is megvédte őket.
Átlépve a nyolcvanas évek határmezsgyéjén, erről akartam írni.
De hát a könyveknek is megvan a maguk sorsa.
Úgy jártam, mint hőn szeretett Arany Jánosunk, mikor belefogott Juliska leányát gyászoló költeményébe. Elakadt, és csak ennyit jegyzett fel néhány tört sor után: "Nem megy... nagyon fáj..."
Átéltem én is szüleim sorsát, de megírni már nem volt erőm - nagyon fájt.
Pedig ők mindvégig velem voltak, néha álmomban is láttam mosolygós arcukat.
Üzenet volt ez?
Azt hiszem, igen.
Váratlanul minden megvilágosodott és megoldódott. Úgy éreztem, ők hívnak ifjúságuk kertjébe, boldog napjaikba. Az elszállt idők szép emlékei bontakoztak ki, úgy, ahogy tőlük hallottam valamikor. Megigézett Édesanyám páratlan mesélőkedve és Édesapám meleg derűje.
Egyre több örömmel írtam arról, amit valamikor ők beszéltek el nekem.
Emlékeztek, de nemcsak ők. Családfámnak kilenc ága termette, érlelte nemzetségünk családi mondáit. Meséltek, egymás szavába vágva, úgy, ahogy éppen eszükbe jutott, az időrenddel nem sokat törődve. Mint hűséges krónikás, én is ehhez tartottam magam. Rengeteg mondanivalójuk volt, tovább szőtték-fonták egymás történeteit, s egyre újabb részletekkel leptek meg.
Nem fékeztem az emlékezők kedvét. Mindenkinek megadtam a szót. Volt amit harminc, volt amit ötven éve bíztak rám, de végül családi krónikává állt össze. Nem tagadom, ebbe besegítettem én is. Vissza