Szép remények

Fülszöveg

Ha ezzel a kötettel nem Dickens regényeinek tizennégy kötetes sorozata kezdődött volna el 1959-ben, mondhatnók akár, hogy a Szép remények Dickens egyetlen regénye. Bármely művét vetjük össze a világirodalom klasszikus regényeivel, az a furcsa ötletünk támadhat, hogy Dickens könyvei nem is regények. Célhoz ért, aki egy regényt "kiolvas".
Amíg olvas, mintha Dóm belsejét járná; részleteit: hajóit, oltárképeit, freskóit, vízköpő szörnyeit vizsgálja végig. De leghatalmasabb a kép madártávlatból, amikor visszatekintvén, az egészet látja.
Úgy tetszik, az összefoglalás akár egy mondatban, akár nem egyben - lehetetlen. Ha mégis sikerülne, a lényeg kimarad az összefoglalásból: ami lényeg, azt nem foglalhatjuk össze - a részleteket. Dickens-regény nem nézhető madártávlatból, mert a nagyszerű részleteket, amelyek Dickenst Dickensszé teszik, elhomályosodnak. Olvasóját nem is hajtja a "kiolvasás" célja.
Valamennyi kritikus egybehangzóan megállapítja, hogy ez a regény messze kimagaslik Dickens életművéből. Legutóbb Graham Greene dicsérte, mégpedig érdekes módon a stílusából indulva ki, s a többi közt a következőket mondja: "...titkos próza, mely az emberben olyan érzést kelt, mintha csak magának beszélne, és senki sem hallgatná... különleges és határozott költői rátalálások... az emlékezet muzsikája, mely nagymértékben befolyásolta Proustot."
Swinburne, Proust, Shaw, Graham Greene - s a hozsanákkal szemben az a tény, hogy a Dickens-kiadványok példányszámai közt a Szép remények soha nem jutott előbbre a negyedik-ötödik helyről: valamiképpen arra enged következtetni, hogy ez a könyv elsősorban az ínyencek öröme. Vissza