Szép az élet...

Előszó

Részlet a könyvből:

Egy utolsó füttyszó, kendők lobogtatása és pár pillanat múlva a vonat kint robogott a nyilt pályán.
Ágnes csendesen meghúzódott a fülke sarkában. Kivüle két öreg ur utazott csak, azok is kiszálltak Székesfehérváron. Egyedül maradt. Kinézett az ablakon és mosolygott. Arra gondolt, hogy most tényleg Olaszországba utazik. Hetek óta ez volt az egyetlen gondolata, százszor elképzelte, miképpen is lesz, ezerszer megrettent attól, hogy közbejön valami, .- beteg lesz, elgázolja a villamos, levél érkezik, hogy ne menjen, - szóval történik valami és ő otthon marad. Otthon? Hát van neki még otthona? Mit is nevez annak? A nagynénje rideg lakását, ahol mindig csak vendég maradt, a harmadik hónapban éppen ugy, mint az első héten? Otthon! Behunyta a szemét és visszaálmodta magát a gyermekkorába. A tágas, vidéki udvarházba, a nagy kertbe, ahol barátja volt minden rózsafa és minden egresbokor. Ahol hegy volt a jégverem, amelynek zsuppos tetejéről végig lehetett látni az egész kertet; tó volt a kacsaúsztató ott a hátsó udvar közepén és tengertjáró hajóóriás a teknő, amit szabad volt néha rátenni a kacsaúsztató kétes tisztaságú vizére, hogy beleülve, felfedező útra induljon; táltos volt Madár, a csacsi és hűséges alattvaló a Bundás kutya.
Talán nem is volt olyan nagyon régen az a napsugaras nyári délután, amikor először került szóba az a rettenetes dolog, hogy ősszel zárdába viszik Ágneskát, mert már nagy lány és tanulnia kell. Vissza