Szent Margit Leánya

Előszó

Abban az időben, amelyben történetünket írjuk, még sokkal fiatalabb volt a szürkebundás vén nyúl, amely a margitszigeti bokroknak lakója, fiatalabbak voltak a gyémántszemű gyíkok, amelyek Szent Margit kolostorának romfalai között laknak, hatalmasabbak voltak a fák, sűrűbbek a bokrok, regényesebb a táj azon a szigeten, amely a Duna két partja között fekszik. Századok előtt Nyúlak szigetének, manapság Szent Margit szigetének ismeri a földrajz.
A vendégfogadók és nyárilakok helyén szinte átláthatatlan erdő volt A Duna a legszárazabb esztendőben is nedvesítette a sziget talaját, a növényzet dús volt itt, mint az őserdőben. Annak a hidszárnynak, amely a Margit-hidról napjainkban összeköti a szigetet a külvilággal, még az ideálja se toppant meg a hidépítő mérnökök agyában, mert híre-hamva se volt a Margit-hidnak. Csónakkal jártak a szigetre azok, akiknek ott dolguk volt. A nagy nádor, aki a tizenkilencedik század elején azt a kastélyt építette a sziget közepén, amely az egykori barát-kolostor falának dőlve, még napjainkban is látható öles falaival, széles ablakaival, széles ablakaival, csigalépcsőjével és ódon tetőzetével, - a nagy nádor se fogott az építkezéshez. A Nyúlak szigete nem sokban különbözött a vadontól, amelyben a szent királyleány emléke lakott.
Jó búvóhely volt a Pest és Buda alatt elterülő sziget azoknak, akik nem szerették az emberek társaságát. De biztos tanyát nyújtott azoknak is, akiknek okuk volt kerülni az embereket. Lakott a szigeten mindkét fajtából. Meghúzódott itt olyan ember, aki a világban és a világgal csalódva: remeteségre adva szomorú fejét és elhúzódott a bokrok közé, ha evező csapások közeledtek a víz felől. De füstölgött itt olyan kémény is, amely alá csak éjszaka raktak tűzet a lakók, amikor nem látni az áruló füstöt. Vissza