Előszó
Niketasz Szklerosz a porból minden halandó ember feje fölé emelkedett udvar szolga, a lábával csodálkozott. A lábával, amely aranyzsinóros, kék, szattyánbőr fűzős cipőben s lehelletvékony talpával...
Tovább
Előszó
Niketasz Szklerosz a porból minden halandó ember feje fölé emelkedett udvar szolga, a lábával csodálkozott. A lábával, amely aranyzsinóros, kék, szattyánbőr fűzős cipőben s lehelletvékony talpával barbár földön állott, nem pedig a bizánci szent paloták valamelyik márványkockáján.
A fekete-piros-fehér bizánci tükörpadló is hideg, de ez a barbár föld itt a talpa alatt hideg és nedves. Sárgaszínű, ami már magában is baljóslatú jel. Csúszós és mégis ragad, s ahol valami tüskés kórót tapostak bele az imént, ott úgy töri a talpat, mint a kínszenvedés.
Niketasz Szklerosz talpa csodálkozott és tűrt. Mert azt már tudta, hogy odébb menni egy fél lépéssel, nem megoldás. Amerre patanyomok húzódnak, megállt bennük a víz s a betaposott szitytyó alatt békatetemek pihennek. Egy merev, nyurga békaláb magasan ki is nyúlik a sárból, - márpedig egy bizánci nagyúr, minden udvarszolgák legelseje, döglött békára rá nem lép soha, inkább meghal.
Szóval a bizánci császár fényes követsége Péter herceggel és annak édesanyjával, Ilona dogareszszával, a barbár István királyhoz vonulóban elérkeztenek három hadigályával az alsó Dunára, s padlókat rakván az északi partra, kikötöttek, hogy innét tovább már nyeregben folytassák az utat befelé, ahol kimondhatatlan nevű várakban borzalmak napjai következnek, mint ahogy az barbár földeken szokásos.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal