Előszó
Az ősmagyarok ezer esztendő előtt, az ázsiai puszták vad viharainak erejével törtek Európa földjére és pogány lelkük elszántságával, vérrel, vassal szereztek hazát maguknak a Kárpátok alatt. Idegen...
Tovább
Előszó
Az ősmagyarok ezer esztendő előtt, az ázsiai puszták vad viharainak erejével törtek Európa földjére és pogány lelkük elszántságával, vérrel, vassal szereztek hazát maguknak a Kárpátok alatt. Idegen volt a nyelvük, a szokásuk, erkölcsük, harcmodoruk, törzsi szervezetük, ruhájuk, hitük, énekük s mint a titokzatos keleti népvándorlás elkésett harcosai, ijesztő bátorsággal és örökös harckészséggel néztek farkasszemet a keresztény civilizáció szilárd társadalmi rendjét képviselő nyugati államokkal.
Kalandért, zsákmányért harcoltak a szlávok, a németek és az olaszok földjén , de a megtámadott népeket figyelő szemükben nemcsak a vadság, hanem az értelem és a kultúrképesség fénye is ott lobogott. Az egészséges törzsi demokráciából szelektált magyar vezérekben csodálatos államalkotó ösztönök dolgoztak s ez az ősi zsenialitás az európai történelemben páratlan gyorsasággal hajtotta át a pogány magyarságot azon a lelki evolúción, amely szükséges előfeltétele volt a megszerzett föld megtartásának és az európai népek családi közösségébe való békés belépésnek. Ez a lelki evolúció Szent Istvánnak, a legnagyobb magyar királynak uralmában és munkájában évezredes új életelvekhez vezette a magyarságot.
Szent István látnok szeme a fegyvereken, harcokon és zsákmányszerzéseken túl meglátta Krisztust, Rómát és a Keresztet; megismerte a keresztény kultúra elpusztíthatatlan, óriás erejét; lemérte népének történelmi lehetőségeit s akaratának ellenállhatatlan erejével krisztianizálta a pogány magyar törzseket.
Szent István a történelem útját járta: a kemény parancs, a gyors cselekvés, a szigorú keresztény igazságosság virágtalan útját jelölte ki számára az Úr. S hogy a magyarság kezdetben ridegnek érzett új útja egy emberöltő alatt virágba borult, hogy ez az út a krisztusi szeretet békés és templomos Magyarországába vezette a mi céltalanul vándorló népünket, azt Szent István fiának, Szent Imre hercegnek köszönhetjük.
Vissza