Szent Ferenc igaz gyermekei

Előszó

Körülöttünk tombol az élet. Az ember szinte önkéntelenül is nagyvárosinak érzi magát: a szemei kápráznak a tarka, nyüzsgő tömegektől, dobhártyája reszket az őrült zakatolástól, feje kábul az ideges kapkodásnak, lótás-futásnak áramlatában és torkát az utcák, terek nehéz, betegségcsírás levegője szorongatja. Idegesen, vakon rohan útján az ember. Úgy tesz, mintha elveszített volna valamit: merev tekintettel a földre néz - és környezetével mit sem törődve rohan tovább. Azt már észre sem veszi, hogy napkelte vagy napnyugta van-e s hogy a virágfakasztó, derűs tavaszt forró nyár, gazdag ősz, hangulatos, fehér tél váltja fel. Ő mindent szürkének, homályosnak lát. Napjainak egymásutánja mintha csak alvajárásban telne; nincs neki életerős szemvillanása, érces, kitörő hangja, tüzes érlüktetése, győzhetetlen akaratmegnyilvánulása: azt is elfelejti, hogy él. Csak azt tudja, hogy energiái ronccsá töredeztek és hogy kiesett valaminek a közelségéből. Azt világosan érzi, hogy ami régen az ő birtoka volt, azt most nélkülözi és - bár még nem egészen tisztán - egyre jobban belátja, hogy ő, az apró ember-bolygó már nem a neki megszabott pályán kering.
Ember! vérbeborult szemű, álmatlan éjszakájú, géppé alacsonyodott ember, hová?... Talán a boldogság szigetét keresed, vagy elveszített régi kincsedet: a mult időknek napsütéses délutánjait, a meghitt baráti kört, vagy a boldog családi szentélyt? Vissza