Szennyes Éden

Előszó

Éppen negyven esztendeje került az olvasók kezébe Illyés Gyula Az éden elvesztése költői oratóriuma (és vele közös kötetben Déry Tibor szembenézni című műve). Mindkettőt hatalmas történelmi katasztrófa lehetőségének szorongató érzése hatotta át: akkoriban valóban félni lehetett attól, hogy a két egymással ellentétes viszonyban lévő nagyhatalom egyszer: szándékosan vagy éppen tévedésből az atomrakéták végső eszközéhez nyúl. Azóta ez a fenyegetés (ha nem is teljes mértékben) a múlt ködébe merült. Félelemre azonban, sajnos, továbbra is van okunk: most már évtizedek óta attól, hogy pusztul a természet, a mértéktelenné vált iparosítás megfertőzi a termőföldeket, az erdőket, a tengereket, a légkört, s a természet, amellyel az emberiség a maga születése óta, ha nem is mindig, bensőséges viszonyban és békében együtt él, lassanként a visszafordíthatatlan pusztulás áldozata lesz. Márpedig, ha elpusztul a természet, vele pusztulhat az ember.
A Szennyes Éden című antológia idősebb és fiatalabb szerzői: költők, prózaírók, képzőművészek maguk is érzékelik ezt a fenyegetést - műveiknek a fenyegetés tapasztalata és az ellene forduló küzdőkészség erkölcsi ereje ad közös szellemiséget. Olyan verseket, kisprózákat olvashatunk tehát, amelyek valamiképpen a természetet fenyegető veszedelmekre hívják fel figyelmünket, s ezekkel a veszedelmekkel szemben kívánnak bennünket mozgósítani. Már ebből is kitetszik, hogy mennyire átalakult az az irodalom amely az emberi lényt a természet körében helyezte el. Kezdetben (mondjuk így), a természet az ember elemi otthona volt. Olyan magyar költők jutnak az eszembe, mint Balassi Bálint, Vörösmarty Mihály vagy éppen Petőfi Sándor. Vissza