Szendrey Julia

Előszó

Régi mondákban, népmesékben vissza-visszatérő jelenség a kis királykisasszony, kinek bölcsőjénél megjelennek a tündérek, hogy elhalmozzák őt ajándékaikkal. Végül pedig a meg nem hívott gonosz tündér egy szavával tönkreteszi mindazt a szépet, jót, melyet a többiek neki szántak. A mese végén aztán rendszerint mégis csak jóra fordul minden, s a gonosz tündér átka semmissé válik. De hát ez a mesében van így, az életben sajnos...
Ez jut eszembe mindég, mikor Szendrey Julia élete történetét olvasom. A sors, a szeszélyes tündér, látszólag mindent megadott neki: szépséget, bájt, szellemet; látó szemet, hogy meglássa a nagyságot; bátor szívet, hogy kiküzdje boldogságát, minden előítélet dacára; szárnyaló erőt a lángész követésére röptében és mindezek fölött a lehetőséget, hogy korának legnagyobb költője belőle merítsen ihletet halhatatlan költeményei számára. Csillagkoronának fejére pedig Petőfi Sándor szerelmét.
És azután...
Lehet, hogy van ebben valami törvényszerűség. Hogy minden ember életére csak bizonyos adag fény és boldogság van kimérve. Ha ezt aztán néha, ritkán, tulsűrítve kapjuk... akkor utána aránytalanul hosszu és sötét az éjszaka. Talán. Nem ismerjük a törvényeket, melyeknek jegyében élünk. De a népmesékben sok igazság rejlik és ezért jogosnak érzem, hogy az átok egyik része, mely szegény királykisasszonyt annyi éven át sujtotta, a rágalomnak átka, végre feloldassék. Vissza