Szendi György tanító emlékére

Előszó

Bizonyára elcsodálkozna Szendi György - e kis könyv szerzője és egyben ünnepeltje - azon a tiszteleten és szereteten, amely még oly sok évvel a halála után is feléje árad mindazok részéről, akik valaha is ismerték őt. Aligha értené, mi abban a rendkívüli, ha valaki odaadó tisztességgel végzi egy életen át munkáját, amelyet hivatásul választott, s amelyre a sors által rendeltetett. Valóban, a kivételes elismerés ezúttal nem egy hírnevet szerzett embernek szól, hanem egy olyan egyéniségnek, aki egy falu egész közösségének évtizedeken át a szó legteljesebb értelmében „lámpása" volt - az értelem világosító és a mindenkihez odaforduló szeretet melegítő fényét hordozva. E könyv értékét éppen ez jelenti, hogy most megjelent írásával még halála után is adni tud falujának, amelynek szépségével a mindennapok küzdelmes munkája mellett sem tudott betelni, s amelynek történetét ezért nem is a kívülálló tárgyilagosságával, hanem az egész lényével odatartozó ember figyelmével írta. Paloznak története márcsak ezért sem lehet tudományos munka. Annál kevesebb és több is egyben. Bár rengeteg gyűjtőmunka eredménye, a források teljes feldolgozásában a szerzőt betegsége és halála megakadályozta. Így Veress D. Csabának 1993-ban kiadott terjedelmes monográfiájával eleve nem versenyezhet. Hogy mégis joggal vállalhattuk Szendi György tanulmányának közzétételét, az pontosan a személyes nézőpont, a belülről látás egyedisége. Nem véletlen, hogy az évszázadokat átívelő történeti áttekintés a jelenből indít és oda is tér vissza. A gazda szemének pásztázó, mégis mindenre figyelő tekintetével méri fel elsőként szűkebb hazáját, otthont adó igazi birtokát. A szépséges balatoni tájból égtájaira kibontva járja be kis faluját, elismerően kiemelve, vagy éppen tanítósan dorgálva egyes portáit. Mert ez a legszebb, ahogy a szerző újból és újból szinte „kiesik" előadásának ismeretterjesztő tónusából, és a legszemélyesebb formában kommentál. Hol a falujáért mindig tenni akaró igyekezettel, mint amikor például a csopaki állomás felé mutatva megjegyzi: „Paloznak megérdemelné, hogy neve felkerüljön az állomás homlokzatára és a menetrendben is szerepeljen", hol a lelkesedés hangján, amikor a paloznaki vörös földet felkiáltó jelezi. A felkiáltójelek persze másutt is sorjáznak, hiszen a tanteremben hangosan felemelt mutatóujjat pótolják. S ebbe gesztusba a lokálpatrióta büszkeségétől, hogy Paloznaknak már az ötvenes évek elejétől saját kis vízműve van, a felháborodásig, hogy a templomtornyon a többszöri villámcsapás-kár ellenére még mindig nincs villámhárító, minden belefér. Vissza