Előszó
Önmagunkkal megismerkedni bizony nem könnyű dolog. Akarva-akaratlan halogatjuk a találkozást. Azt hiszem, hogy közeleg a pillanat, mikor belebodok önmagamba. Ez nem az én érdemem. Segítettek azok a családtagok, barátok és ismerősök, akik kritikus szemmel figyelték, hogy mit művelek és szemtől-szembe, nyíltan, megmondták a véleményüket, még akkor is, ha az számomra az nem volt hízelgő. Mint sokan mások, én is érzékenykedtem, de az évek során felfedeztem, hogy az a kép, melyet magamról alkotok, ha olykor módosítom is, mégis gyakran hibás. Remélem, hogy idős fejjel figyelmesebb és tanulékonyabb vagyok, mint korábban, és a találkozást nem szalasztóm el.
Szólnom kell arról is, hogy miből lesz a cserebogár. Mondókámat rövidre fogom, mert nem regényt, hanem előszót kért tőlem a szerkesztő.
Apám mozdonyvezető volt, életvidám, társasági ember. Remekül szájharmonikázott és szépen énekelt. Anyám, aszkétikus hajlamú diplomás varrónő, falta a könyveket. Olvasni hamar megtanultam. Nem tudom, kiskoromban kitűnt-e, hogy van zenei tehetségem. 1940-ben Brassóból, szülővárosomból, Debrecenbe telepedtünk át. Katolikus elemi iskolába jártam. Apám mérnököt akart faragni belőlem, de belátta, hogy a technika nem érdekel kellő mértékben s ezt a tervét feladta. A második világháború vége felé, honnan-honnan nem, előkerített egy hangszert és tudatta velem, hogy eljött az ideje annak, hogy hegedülni tanuljak. Döntését megkérdőjelezni nem volt tanácsos. A háború után a debreceni piarista iskolába jártam. A kultúra ott jelentős szerepet játszott a nevelésben. Volt kórus, népi tánc-, színjátszó- és bábszínház-csoport, valamint zeneoktatás. Zongorázni kezdtem. Ha jól emlékszem, megnyertem egy szavalóversenyt Sinka István Anyám balladát táncol c. versének tolmácsolásával.
Vissza