Serdüljetek énhozzám

Előszó

Beléptem Gáborhoz a műhelybe. Hatalmas fatörzs nyúlt végig a munkapadon: a falu leendő emlékművének anyaga. Még alig látszódott belőle valami, s ő mutatta lelkes értelemmel, hogyan álmodta meg úgy, hogy minden, ami számára iránymutató, ami egybeöleli a községet, szép rendezetten megtalálható legyen.
Aztán láttam a már majdnem kész művet és a zsákokba takarított forgácsot. Mennyi óvatos vágást, metszést szenvedett el a törzs, míg igazi szobor született belőle! De hogyan születnek a versek? Átvirrasztott éjszakákon Isten éles metszőkése hányszor siklik végig a lelken, míg kiformálódik a gondolat, míg szó-formát talál az érzés, míg az egykor olyan vaskos-súlyos érzésekből kecses lendületű, gyermekek számára is érthető vers születik?
Az a nemzedék, amely Weöres Sándor és Kányádi Sándor versein nőtt fel, tudja, hogy nincsen külön gyermekvers. Néha a felnőttek gondolják azt, hogy a versekhez fel kell emelni a gyermekeket, vagy nekik kell lehajolniuk a gyermekversekhez. Inkább úgy mondanám: bele kellene mélyednünk a gyermekversekbe. S így belemélyedve kezdünk el serdülni az igazi nagykorúságra.
Nagykorúságra serdülni - ezért születtek ezek a versek. Néhol a százéves báty, József Attila élményei visszhangoznak - micsoda rang ez! néhol az olvasó csöndesen elmosolyodik, hiszen szinte a saját gondolatait, gyermekkori tapasztalatait idézik vissza a versek, másutt pedig eszméltető eredetiséggel találkozunk. A régből visszacsengő gondolatok és formák, valamint az új megfogalmazások egyaránt a nagykorúságra serkentenek, hogy hitünk kamaszkorából végre a felnőtt bizalomra vagy - ahogy Muntag Andor professzor mondta - a második naivitásra eljussunk. Gábornak meggyőződése, sőt tapasztalata, hogy Isten szeretete, amelyet egykor gyermeki bizalommal fogadhatunk, hozza létre a teremtettség - s benne az ember - harmóniáját. Ezt a harmóniát megannyi képpel és ismerős érzéssel írja le, szavaival szinte belénkvarázsolja a szerző. Vissza