Személyi vonatkozások Phaedrus meséiben

Előszó

Részlet:
"A gimnázium tantervében Phaedrus az első római író illetve költő, akivel a tanulók közvetlenül, műveiből ismerkednek meg. Az ő könnyű, szép és időmértékes meséi vezetik be az ifjúságot a római irodalom nagyszerű egészébe és az ő verses történetei nyomán ébrednek először arra, hogy a latin nyelv nemcsak nehéznek tűnő nyelvtani szabályok sokaságából áll, hanem az élet elevensége, az emberi lélek szárnyalása lüktet minden sorában és észreveszik nyomban, hogy az ókor emberei éppúgy éltek, küzdöttek, szenvedtek és örültek, mint korunk polgárai, ugyanazok az erények és bűnök kísérték őket is, mert a ma embereit. Phaedrus történetei leleplezik ezt a világot, s ezért ajánlatos, ha az általános és egyetemes emberi tulajdonságok bemutatása mellett az esetleg felfedezhető történeti vonatkozásokat, személyes célzásokat is igyekszünk kikutatni, annál is inkább, mert Phaedrusra vonatkozó adatokat is csupán meséiből szerezhetünk.
Senkit se rettentsen vissza az a látszólagos nehézség, hogy a mesék szereplői majdnem mindig állatok. Mikor az igazság nyíltan nem mondható meg, valami módon el kell leplezni, be kell burkolni, hogy legalább a beavatottak számára felismerhető legyen. Phaedrus is olyan korban élt, amikor az őszinte szó veszélyt jelentett, a gyanús célzásokat besúgók továbbították és minden lépésnél üldözőkre bukkant, akinek egyszer a hatalmasokkal gyűlt meg a haja. Augustus aranykorát őrült és félőrült uralkodók kegyetlen tehetetlensége és befolyásos kegyencek zsarnokoskodása váltotta fel. Ilyen korban minden szóra vigyázni kellett, hogy nemcsak a hatalmon lévők kegye, hanem a pártfogók barátsága is megőrizhető legyen. Az írónak pedig fokozottan ügyelnie kellett, mert a szó gyakran nyomtalanul elszáll, de az írás megmarad és írója ellen vall. Viszont az igazi író minden veszély és nehézség ellenére is feltárja érzelmeit s lejegyzi megfigyeléseit, mert életénél is fontosabbnak tartja az igazság szolgálatát és nem utolsó sorban a hírnév és dicsőség keresését.
Nem csoda, hogy csakhamar Phaedrus is gyanús lett Scianus és párthívei szemében, akik a mesékben - nem ok nélkül - önmagukra vonatkozó célzásokat sejtettek. Seianus maga támadt a költő ellen és valószínűleg gúnyversek írása miatt a III. könyv prológusa szerint érzékenyen megbüntette. Ennek ellenére Phaedrus mindvégig megtartotta a mesék veszélytelennek látszó irodalmi formáját, amelyben veszélyes érzelmeit elrejthette és elmondhatta, amit akart, de nyíltan elmondani nem mert. A III. könyv prológusában a mese eredetét is ennek a félelemnek tulajdonítja, de feltehetjük, hogy az emberek lelkében rejtőző szép iránti vágy is közrejátszott ebben, mert mindenkor szerettek gyönyörködni és másokat is gyönyörködtetni a képzelet bájos játékaival." Vissza