Szembesülés (dedikált példány)

Előszó

Ma már úgy tekintek rá, mint súlyos bűntudatra, amely alól nem oldozhat fel sem a megvallás, sem az elhallgatás.
Az őrült ötlet felmerülésétől az első megírásig kedvenc szövegemet szerettem benne, soha azelőtt és azóta sem éreztem a teremtés olyan eufóriáját, mint amikor a befejezéshez értem ezekkel a mondatokkal: A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy. Dolgok viszont önmagukban nem léteznek. így hát semmi sem igaz." Elöntött az elégedettség, lám csak, kétszáznál alig több szövegoldalon sikerült olyan fikciós valóságot teremtenem, amely tagadja és (önhitten azt gondoltam:) talán meg is haladja a wittgensteini állítást (itAmirol nem lehet beszélni, arról hallgatni kell"), hiszen a hallgatás és a beszéd közötti kényszerű választás helyett más alternatívát kínál: úgy mond el egy kínos történetet, hogy egyáltalán nem mondja el.
Az első változat lezárása után egy ideig még tartott a varázs, ám amikor azzal a gondolattal játszadoztam, hogy előbb-utóbb kiadom a kezemből a kéziratot, akkor szorongás keveredett érzéseimbe, kételyek és riadalmak kerítettek hatalmukba. Félelmeimnek több rétege torlódott egymásra, egyszerre tartottam attól, hogy nem jó, vagy legalábbis nem eléggé jó a Szembesülés ahhoz, hogy regényíróként bemutatkozzam vele, de ugyanígy féltem attól, hogy túlságosan jó, életem főműve, amelyhez foghatót már soha nem tudhatok írni, így megjelenésével további pályám értelmetlenné vagy szánalmasan leágazóvá válik. Egyforma rémülettel gondoltam arra, rövidesen nyilvánosságra kerülnek legrejtettebb gondolataim, és arra is, ha nem sikerül kiadót találnom, akkor nagy tettem az ismeretlenségbe süllyed. Mintha nagyszerű bűvész-trükköt dolgoztam volna ki, de sem magamnak megtartani, sem bemutatni nem lennék képes. Úgy éreztem: művem akkor is értelmét veszti, ha megjelenik, és akkor is, ha nem. Legszívesebben az íródás állapotában tartottam volna, holott már egyáltalán nem volt mit írnom rajta. Vissza

Fülszöveg

A kortárs próza izgalmas alkotót vállalkozása Balla D. Károly (Ungvár, 1957) sajátos műfaji vonásokkal rendelkező esszéregénye, amely különböző szövegtípusok (fragmentumok, jegyzetek, lexikon-részletek, ún. werk-szövegek stb.) segítségével rajzolja meg egy lehetséges cselekményregény körvonalait. A szintézist a szerző - a vele és művével a szokásosnál elmélyültebb együttműködésre késztetett - olvasóira bízza.
Az áttételes módon, esszéisztikus kommentárok révén megjelenő cselekményregény ugyanis - amely bizonyos szempontból az ógörög Oresztész-Elektra történetek modern parafrázisa - az olvasás során formálódik, válik „teljessé", értelmezhetővé. Két egymásnak ellentmondó szellemi örökség, két különböző erkölcsi felfogás útvesztőiből Oresztész Elektra segítségével találja meg a követhető magatartásformákat, a lehetséges választásokat, miközben állandóan szembesülnie kell a külvilággal, a múlttal, a jelennel, hol korábbi, hol jelenidejű önmagával. Mindeközben a görög nevű hősök és helyszínek egyre ismerősebbnek tűnnek számunkra, és egyre karakteresebben kirajzolódni látszik az elmúlt évtizedek kárpátaljai és hazai valósága, kulturális közállapotai, szereplői, konfliktusai és eltérő magatartás-modelljei...
Oresztész súlyos konfliktusok, vívódások és önmarcangolások eredményeként végülis létrehozza a személyiség autonómiáját megőrző értelmiségi magatartást, a maga szintézisét. Vissza