Szemben a köddel

Előszó

Az olvasóhoz
Ez a másfélszáznyi vers egy alig 27 éves zalai magyar első önálló kiállása. Nem ismerem Zalai Kobzos Lászlót személyesen. Mások írják, hogy néhány hónappal ezelőtt vándorolt ki Amerikába, egy newyork-külvárosi vasgyár munkása, ahol keményen megfogja a munka végét a mindennapi kenyérért. A vas és füst fekete verejtéke díszíti arcát, homlokát a nehéz birkózásban. A szikrázó tűzzel néz farkasszemet és a gépek dübörögnek végig az idegein. Minden este bizonyára ronggyá fáradt a teste, az ifjú izmok lelankadnak és húzza az ágy. Csak a lélek nem nyugszik ...
Mindenki valamiről álmodik a munkája mellett. A gondolatok a mennyországtól a pokolig minden helyet bejárnak. Akarások, életcélok forrnak, érnek az agyakban és ezt a belső világépítést nem nyomhatja el semmi bennünk. Akkor sem, ha szemünk előtte rohan végzetébe az emberiség és, a történelem mind szörnyűbb tempóban évtizedek óta járja haláltáncát a világ fölött. Minden léptére újabb szakadékok nyílnak, milliók pusztulnak azonnal vagy lassan, tömegsírok támadnak és a szenvedés az osztályrésze az emberiség jobbik felének. Népek és országok léte forog kockán a végeláthatatlan viharban. Mindenki valamibe kapaszkodik. Abba, amit jónak, igaznak és megtartónak lát. Egyik a pénzbe, másik az Isten kezébe. Van, aki ideológiákba, van, aki fegyverekbe, mások segítségébe, idegen földbe. Egyik a multak kenyerét eszi, másik megtagadja, eljátssza vagy feledi azt a földet és régi világot, amely magyarnak teremtette. A szakadatlan háború most belül, az emberekben zajlik. Lesznek, kik lezuhannak és eltűnnek. Lesznek, kik megmaradnak. Aszerint, hogy ki miként fogta meg a magyar élet titkát, mert a belül halottakra nézve nincs, többé feltámadás. Aki megőrzi magát magyarnak az idegenben, azok nagyrésze utódaiban hal meg. Ez a végzetes sors állandóan ott lebeg a világtájakra szétszórt magyarság fölött is. Ez ijeszt, ettől rettegek.
Hogyne volna igaz öröm, hogy a newyork-külvárosi vasgyár lihegő munkatempójában küzdő magyar ajkán magyar versek fakadnak, az anyanyelv virágzik ki, amely nem engedi majd elveszni az idegen tengerben ezt az ízes, szines„ az édesanyjába és a hazai rögbe kapaszkodó zalai fiút.
Előszót nem szeretek írni. Beszéljen az írás önmagáért. Ezeknek a verseknek nem is kell mankó a hónuk alá. Azt azonban legalább oda kell bólintani ezeknek a betűvető magyar fiuknak, hogy a kinyílt lelket az élet minden körülményei közt őrizzék meg ilyen mélyen tisztának magasabbrendűnek és magyarnak. Maradjanak az Isten és a Haza igaz íródeákjai.
A többi aztán hozzáadatik nektek.
Nyírő József Vissza