Előszó
Itt a Sárrét szegletében, rég leapadt tengerek zátonyain: ugyancsak rég elmúlt dicsőség hűlt helyén áll a mai Székesfehérvár. Ez a Fehérvár nem a régi, dicső város, nem is folytatása a réginek,...
Tovább
Előszó
Itt a Sárrét szegletében, rég leapadt tengerek zátonyain: ugyancsak rég elmúlt dicsőség hűlt helyén áll a mai Székesfehérvár. Ez a Fehérvár nem a régi, dicső város, nem is folytatása a réginek, hanem inkább csak az elpusztult nagyság s dicsőség helyén emelkedő emlék, mely a régi város nevét viseli és őrzi. Máshol ugyanis, hol a régiségnek folytatása van: régi tornyok, bástyák s kapuk, ódon-festői házak, sötét-keskeny sikátorok regélnek régiekről, nagyságról s virágzásról s ott a múlt nem múlt el egészen, hanem fönnmaradt s emlékeiben s lelkünkre vetődő benyomásaiban még most is jelenvaló. Nálunk azonban ilyen jelenvaló múlt nincs; nálunk csak tisztára elmúlt múlt van, s amit még jelenvalónak mondhatnánk, az a néhány ránk maradt darab kő a fölséges bazilikából s Fehérvár bástyáiból. Az ilyen múltnak emléke tehát csak lélek lehet, lélek, mint szentelt fájdalom s egyszersmind lélek, mint emlékezet, mely a történetírásban örökíti meg magát. Egy ilyen régiekről való emlékezés, a régi dicsőségnek s a későbbi esélyeknek a történetírás terén emelt emléke ez a mű, melyet Lauschmann Gyula állított össze nagy szorgalommal, a város történelmébe szeretettel elmerült léleknek s dicsőségét s baját megérző szívének érzéseivel; emlék ez, melyet a város az ő fáradozása s lelkesülése révén állít a régi Székesfehérvárnak, s ezáltal voltaképp saját kegyeletének s hazafiaságának. Meg van benne örökítve a múltnak egész élete, szentelt fájdalma s öröme, - mindaz, ami emelte s megalázta; föl van benne tüntetve, hogy hogyan lett, mi dolgozott, mi rontott rajta; el van benne mondva, mint emelkedett ki a történet árjaiból s mint zúgott el fölötte pusztítva az idők harca, hogy azután s csak a legújabb időben a biztatóbb fejlődés útjaira térjen. Mondhatni, hogy nagy, sekélyes tavak lagunái közt kis, magyar Veneziának indult. A régi tengerek hullámai itt a Sárrét szegletében magasabb homokzátonyokat söpörtek össze, melyek a mérföldekre terjedő nádasokban, mint csendes, biztos szigetek lakóhelyül kínálkoztak. Szállott ide nemcsak vadkacsa s vadlúd, - kergetett itt őzet nemcsak réti farkas s nádi róka, hanem szemét szúrták az erdős, biztonságos szigetek a népvándorlás űzött néphordáinak is. Mondják, hogy szenthely is volt, hol oltárt állítottak, melynek táját, hála az ingoványnak, biztosabban magukénak mondhatták. S ez az érzés közös volt s hagyomány lett belőle, melyet népek örököltek, szlávok és germánok nyomában rómaiak s rómaiak után hunok és magyarok s ez vezette volna Szent Istvánt is, hogy a homokdombra az Alba-Ecclesiát Istennek oltárul, magának nyughelyül emelni akarta.
Vissza