Székely népballadák

Előszó

Bokrétát kötöttem a székely népballada-költészet legszebb virágaiból, szeretettel nyújtom át nektek, magyar testvérek. Aki ezt a bokrétát kötötte, e virágok egy részét maga gyűjtögette ifjúkorában, kebelébe rejtve hozta fel a székely havasok közül az anyaország szívébe. E néhány szál virággal indult „hódító" útjára a tizenhét éves gyermekifjú, s megfutván negyven esztendőnél hosszabb írói pályáját, a szülőhazájába tán örök időre visszatérő öreg ember e bokrétával búcsúzik tőletek... Úgy érzem, hogy tartozom e bokrétával nemcsak magyar testvéreimnek, kik a székely gyermekifjúnak szállást adtak s az esztendők során szívükbe fogadtak, de tartozom szülőföldemnek is, szülőföldem népének, melynek költészetében gyökeredzik az én olyan-amilyen költészetem. Akarom, lássátok, magyar testvérek, mely gazdag lelkű nép ez az én népem, ez idő szerint e világnak minden népe közt a legszomorúbb. Akarom, lássátok: hogy e nép sosem volt igazán vidám kedvű: több, mint ezer esztendőn keresztül állandóan ott borongott fel-fellobbanó vidámsága fölött az eget verő, zordon hegyek közé szorult, az életét, a földjét, a házát védő nép mélabúja. Ennek a népnek lelkén örökös nyomot hagyott a múlt, s a jelen, ez a mai jelen, ezt a nyomot még mélyebbre vágta lelkében, oly mélyre, hogy ez már szívet hasogató. Ebből a gyászos időkből már nem balladák, de komor tragédiák születnek majdan, évszázak múltán... A székely népballada-költészet gazdagságának könnyű a magyarázata. Bármerre nézett e nép, az égnek meredő hegyek ormain véres harcokról regélő várak bús omladékait látta. Nem, nem ez a nép nem feledheté a múltat, ennek a múltnak sok-sok dicsőséges, sok-sok fájdalmas eseményeit. Vissza