Székely népballadák

Előszó

Népköltési gyűjteményeink majd mindegyikéből valami sajátságos szorongás és fajdalom érezhető ki. Akár Erdélyi János, Kriza nagyhírű gyűjtéseit, akár a különböző magyartájegységekről szóló kötetek bármelyikét lapozzuk is, a bevezető szavak, a közlők megjegyzései a népi kultúra pusztulásáról, veszendő életformájáról tudósítanak. A gyűjtők és feldolgozók mondatai mögül leküzdhetetlen aggodalom és kétségbeesés hallik: a magyarság eddig rejtező erőit födözik föl, s máris a pusztulás, halódás jegyeit kell látniok. Milyen úton érkezünk el eddig a fajdalmas hangig?
Faludi gyűjtögető érdeklődésében, melynek eredményei fölszívódtak versei stílusába, szerkezetébe, Gvadányi darabos rusztikusságában, a vásári szekérrúdon szólásokat jegyezgető Dugonics barokk nemzetkoncepciójában, P. Horváth Ádám gyűjtötte énekekben, Csokonainak s a debreceni iskola törekvéseinek egynémely mozzanatában még közel sem sejthetni a nemsokára oly határozottan fölvetődő problémákat, fajdalmakat. Fogyatékos számú daloskönyveink heterogén anyaga is inkább a leszivárgás anyagát mutatja, s csak imitt-amott őrzi, jelzi nyomait a népi kultúrának; még Révai és Ráth Mátyás agitádója sem gondol valójában a „nép"-re: a régi és köznépi gyűjtésében és közlésében literátus és nemzeti eszmék vezérelték őket, nem pedig a népi kultúra külön egyéniségének a megértése. Vissza