Székely Bertalan elfeledett portréi a Magyar Tudományos Akadémián

Előszó

Részlet:
Szabó Júlia emlékének
A Magyar Tudományos Akadémia és a képzőművészetek című 1992-es kiállítás és az azt kísérő tanulmánykötet az intézmény és gyűjteménye történetének bemutatásával új utakat nyitott a magyar művészettörténeti kutatás számára.1 Míg a Művészeti Gyűjtemény egyes darabjai ma már az Akadémia kiemelkedő értékeiként tartatnak számon1, több férfiportré - a festő és a portrészemély ismeretének hiányában - ez ideig még nem keltette fel a szakemberek érdeklődését. Azonosításukkal céljuk és funkciójuk is körülírható, mi által a 19. századi portréfestészet egy sajátos, bár a tudományos kutatásban marginalizált válfaja, a kommemoratív célzattal készült egyleti portrék és azok készülési sajátosságai is megvilágíthatók. Így a jelen írás a Művészeti Gyűjtemény néhány, kiemelkedő magyar közéleti személyiségeket ábrázoló darabját Székely Bertalan (1835-1910) alkotásaként és az egykori Kisfaludy Társaság arcképcsarnokának részeként határozza meg, és ezáltal nemcsak a festő életművének egy sajátos fejezete integrálható a 19. századi magyar művészetről szóló diskurzusba, hanem kijelölhetővé válnak a korszakban kedvelt egyesületi portrék (és portrésorozatok) specifikus társadalmi és művészeti funkciói is.
Noha mintegy kéttucatnyira tehető azoknak a mára elfeledett, de felderíthető és azonosítható portréknak a száma, amelyeket Székely Bertalan a hatvanas évek második felétől a századfordulóig terjedően különböző civil egyesületek és társulatok megbízására készített, jelen tanulmány csak a Kisfaludy Társaság megrendeléseire festett műveivel foglalkozik. Ennek az az oka, hogy bár a Társaság arcképei jelentik Székely hetvenes években kiteljesedőegyleti portréfestészetének egyik legteljesebb, ha nem is eredeti formájában fennmaradt kollekcióját, a gyűjtemény mégis egyszerre tekinthető tipikusnak és atipikusnak a 19. századi civil társulatok arcképcsarnokai között. Egyrészt a Társaság megrendelésére készített festmények képezik a 19. századból ránk maradt és legjobban rekonstruálható egyleti portrégyűjteményt, lehetővé téve az egyleti megrendelések változó céljainak és módjainak nyomon követését, másrészt a Társaság arcképcsarnoka kialakulásának folyamatában el is távolodott az egyesületi portréktól, és a korabeli művészek - festők és írók - kultuszának jellegzetességeit3 is magán viselő "nemzeti" gyűjteménnyé, a "magyar költészet arcképcsarnokává" vált. Vissza