Előszó
Unalom
- Te ásítottál oly nagyot, Clementine?
Senki sem felelt.
A kérdező egy nyolczvan év felé járó öreg úr, pompás, virágos selyem kaftánban, fején gyapot hálósüveggel, lábain meleg...
Tovább
Előszó
Unalom
- Te ásítottál oly nagyot, Clementine?
Senki sem felelt.
A kérdező egy nyolczvan év felé járó öreg úr, pompás, virágos selyem kaftánban, fején gyapot hálósüveggel, lábain meleg posztó-harisnyák, kezein brilliántos, turquoisos, rubinos gyűrűk; úgy fekszik hanyatt az atlasz ottománon, arcza olyan cserfakó, mint a múmiáké, egyik ráncz a másikat éri rajta; száraz, sovány keselyűorra, bozontos őszsárga szemöldökei s kiülő nagy fekete szemei, miket érzékeny szempillák takargatnak, kevés megnyerőt kölcsönöznek arczának.
- Nos? senki sem felel? ki ásított oly hangosan a hátam mögött? kérdi újra bosszantólag az orrán keresztül hangoztatva a szót. Senki sem felel?
Persze, hogy senki sem felel.
Pedig vannak a szobában elegen. Ott ül a kandalló előtt egy harmincz harminczöt év körüli fiatal asszony, éppen olyan erősen jellemzett keselyű orral, olyan felhúzott magas szemöldökkel, minők az öreg úréi, csakhogy az ő arcza még piros, meglehet, hogy nem is a természet kedvéből piros, és szemöldökei feketék, hanem vékony ajkai tökéletesen úgy vannak összeszorítva, mint az öreg úréi, mikor hallgat. A delnő passiencet játszik.
Az egyik ablakban egy fiatal, tizenhat éves leányka ül, gyönge, hirtelen nőtt alak, minden oly finomra van mérve rajta, vékony, mintegy odarajzolt szemöldök, picziny, gömbölyű száj; az ilyen picziny, gömbölyű szájnál az jut az embernek eszébe, hogy mennyit tudna ez panaszkodni, ha olyan jó titoktartásra nem volna alkotva! Úgy illenek hozzá a titkolódzó szempillák is. Ez valami gyöngyhímzéssel van elfoglalva.
Ugyanazon kis hímző-asztalnál, vele átellenben ül egy veres képű hölgy, szörnyű szőke hajjal és meglehetősen kövér termettel. Ez valami nevelőnő. Azt állítja magáról, hogy angol. Ez valami könyvet olvas.
Vissza