Előszó
Sokan azt mondják, hogy azok, akik néptánccal, népzenével vagy néprajzi kutatásokkal foglalkoznak, azok a múltban élnek. Ez egy nagy tévhit. Mi, akik és ez az eltöltjük mindennapjainkat, és ez az...
Tovább
Előszó
Sokan azt mondják, hogy azok, akik néptánccal, népzenével vagy néprajzi kutatásokkal foglalkoznak, azok a múltban élnek. Ez egy nagy tévhit. Mi, akik és ez az eltöltjük mindennapjainkat, és ez az életünk részévé vált, a múltból merítünk, de a jövőbe tekintünk. Azokat az értékeket, amelyek néhány generációval ezelőtt meghatározó részei voltak egy adott közösségnek, azokat annak a közösségnek be kell olvasztania a mai - mindennapi - életébe, a mostani társadalmi normáknak megfelelően, hogy ezáltal lehetőség mutatkozzon egy teljesebb életre. A környezetünk állandóan változik, és mi is változtatjuk, vagy inkább hagyjuk változni. A régi dolgokat eldobjuk, lecseréljük újabbakra, és rohanunk tovább.
Eközben olyan dolgokat, értékeket dobunk el magunktól, mik örökségünk részei, amik anno apáról fiúra, anyáról leányra szálltak. És mi? Mit adunk tovább gyermekeinknek? Kézzel fogható fizikai dolgokat - esetleg. De mi van a szellemi örökséggel? Ez már mirajtunk múlik!
Egy nemzet, legyen az bármilyen, csak akkor maradhat fent a történelem színpadán, ha tisztában van múltjával, jelenével és jövőjével, és saját örökségét, kultúráját, táncait, énekeit, zenéit, szokásait élteti tovább.
Egy olyan fogalom, mint a lakodalom a mai napig mérföldkőnek számít bármely ember életében. Mégis annak tudatában, hogy régen ez nem két ember, és nem is két család ünnepe volt, hanem egy egész közösségé, szomorúan tapasztalhatjuk, hogy mennyire kezdi elveszteni jelentőségét.
Ezzel a tanulmánnyal rá szeretnék világítani mindazokra a tényekre, hiányosságokra (és meg is magyarázni azokat), melyek sokunk életében lehet, sajnos már nem töltenek be semmiféle szerepet, mert nem értjük azokat.
Vissza