Szecessziós Budapest

Előszó

Budapest a 19-20. század fordulóján fénykorát éli. Az Ausztria és Magyarország közötti 1867-es kiegyezés eredményeként a Magyar Királyság viharos fejlődésnek indult, hajtóerőként az iparral, a kereskedelemmel és a mezőgazdasággal. Budapest népessége dinamikusan nőtt, 1910-re mindössze negyven év alatt megháromszorozódott, és megközelítette a 900 ezer főt. A város a Monarchia minden pontjáról, sőt távolabbról is vonzotta a betelepülőket. A könyvben szereplő építészek jelentős része másod- vagy harmad-generációs emigráns, aki (sokszor magyarosított névvel) már folyékonyan beszéli az ország nyelvét, és egyértelműen magyarnak tekinti magát.
A kisebbségek ugyanakkor fontosak, nem csupán megrendelőként, de a város kulturális életében is. Kiemelkedő a népesség néhány százalékát kitevő, gyorsan asszimilálódó zsidó közösség tevékenysége, amely ebben a korban kiépülő saját, kiterjedt szociális intézményrendszert tart fent. A vallási felekezetek ezzel együtt beruházóként egyre kisebb szerepet játszanak, ráadásul a történelmi egyházak jelentős része építészetében ragaszkodik a historizáláshoz. A főváros maga is fontos megbízó. Az 1906-ban megválasztott polgármester, Bárczy István lakás- és iskolaépítési programot indít. Az ekkor emeltek közül több iskolaépület, lakótelep, valamint a kor tömeges lakásépítésének legfontosabb eredménye, a Wekerle-telep is szerepel ebben a könyvben. Vissza