Százéves karácsonyok

Előszó

Részlet:
"Avram kifordult a betlehemi mezőkre, s vén tolvajszemei eligazodtak bár a sötétségben, hűségesen tartotta kezében a póznára kötött olajlámpást, ahogyan felesége kívánta. A homlokán már annyi volt a ránc, mint lelkén a bűn, s hátát jobban meggörbítették az esztendők, mint lelkét a sűrű tolvajlások, de azért Avram még pogány gondtalansággal örült a tolvajság veszedelmeinek, s nevette bensejében az asszony öreges félelmét, babonás megtérését. Gyönge és bolond az asszony, gondolta magában, mialatt ráemlékezett, hogy felesége milyen babonás könyörgéssel erőszakolta rá az olajlámpást. Tolvajnak olajlámpást, mikor éjjeli útjára indul! Hogy ne a tolvaj lásson, de őt lássák. Csak egy babonás, lelkében meggyengült asszonynak támadhat ilyen gondolata. De az asszony akarta, nagyon akarta, és sírni is tudott, hogy nagy akaratát megtámassza. A vén tolvaj meghagyta az asszonynak az ő akaratát, s ez egyszer úgy fordult ki éjszaka a betlehemi mezőkre, hogy nem fog lopni, maga viszi a lámpást, amivel figyelmessé teszi a Jeruzsálem felé iparkodó kalmárokat.
A falu alatt találkozott Mardochájjal, a vámossal. Az olajlámpás miatt úgy volt, hogy a vámos ismerte meg őt, nem ő a vámost. Csak a hangjáról ismert Mardochájra.
- Megszállt a jó, hogy lámpással jársz az éjszakában? - gúnyolódott a vámos, aki tudta, hogy Avram a legnagyobb tolvaj a környéken. A vén tolvaj vígan sziszegett:
- Csillagot viszek az éjszakának, mert az ég elrakta valahol a magáéit, s olyan sötét van, hogy a madár se talál megszokott ágára.
- Szép kis csillag! - röhögött Mardocháj.
- Huncut, aki különbet ád, mint amilyen telik tőle. Ha hitvány is csillagnak az ilyen olajlámpás, de a feleségem póznára kötötte, hogy messzebbre világítson - tréfált tovább a vén tolvaj, s a lámpással rávilágított a vámos arcára." Vissza