Századunk idilljei

Fülszöveg

"Kisdiák koromban szívesen lapoztam vissza a múltba, és irigyeltem a régieket. Mennyi izgalom, mennyi változatos, teljes élet! Ha ott lehettem volna Temesváron Dózsa trónja mellett... a csíkvári őrtoronyban... a hetyke, kétségbeesett mohácsi lovasrohamban, melyben együtt sors, jellem, történelem, múlt és jövő... Mi mindent itatott volna föl a szemem, vért is, hogy majd megírjam okulásul, Tinódi Sebestyén ars poetikáját követve: az mi keveset írtam, igazat írtam... Nemsokára azonban óriássá nőtt a jelen, más távlatot kapott a múlt, az ember pedig összeborzongott századunk csodáitól és szörnyűségeitől. Tudtam, mindkettőt vállalni kell, a csodát is, a szörnyűséget is, miként önmagunkat. Ez a felismerés segített hozzá, hogy magaménak érezzem a kort, ezt a rettenetes és gyönyörű huszadik századot. Így vált világossá az írói feladat is: tanúskodni e szomorú és szép élet mellett, ha kell, ellene. Most búcsúzik tőlünk a század, mi is búcsúzunk tőle, és búcsúzunk önmagunktól is. Vágok egy karéj kenyeret, "vaníliafagylaltot" kenek rá, hogy édes legyen, s hogy figyelmeztessen a tűnékeny időre, s átnyújtom, miként ezt a kötetbe foglalt novellafüzért. Aztán mint megfáradt, szelíd lovunk forró nyakához, mielőtt elvezetnék, odasimulok arcommal a huszadik századhoz, hátha megérzem, újabb Mohácsaink ellenére, az emberiség melegét."
Jávor Ottó Vissza