Szavalókönyv I.

Előszó

Az ünneplés ősi emberi magatartás. Az embert mindig lelkesítette az. A bölcsőtől a sírig ünnepelünk. Életünk minden valamire való eseményét, még a temetést is igyekszünk ünnepélyessé tenni. Ebben a törekvésünkben siet segítségünkre a Szavalókönyv.
"A hitében érett ember a különböző eseményekben és találkozásokban felismerheti az Isten hívó szavát, aki arra szólítja fel őt, hogy üdvözítő tervét teljesítse /DCG 26/. Ennek a tervnek meglátására nevelik a híveket, szülőket és gyermekeket a hitoktató által szervezett ünnepségek. Ezért mondja egyházunk, hogy "a maga módján az irodalom és a művészet is igen jelentős számunkra, mert kifejezi az ember sajátos természetét, problémáit, s azokat a tapasztalatokat, amelyeket az önismeretre és a világ megismerésére; önmaga és a világ tökéletesítésére tett kísérletei során szerzett, és felfedi, milyen helyet foglalunk el a világban s a történelemben. Világosságot derít továbbá nyomorúságunkra, örömeinkre, szükségleteinkre, valamint képességeinkre, végül felvázolja a boldogabb emberi sorsot. Így emeli fel az egyes korok és vidékek sajátos adottságai által számtalan formában kifejeződő emberi életet is." /Gs 62/ - Ünnepségekkel igyekszünk kapcsolatot teremteni "életünk és az Eszhaton között". Rámutatunk arra, hogy az evilági célok csak egy-egy állomás az Isten jósága által kitervezett cél felé vezető úton /Vö. DCG 42/. Az ünnepségek tulajdonképpen serkentenek bennünket a hitben, reményben és szeretetben, más szóval arra indítanak, hogy Istenért angazsáljuk magunkat /Vö DCG 75/. Vissza