Magyar Szemle 2007. október

Fülszöveg

Évadról évadra egyre kedvetlenebbül jár színházba a kritikus, a „hivatásos néző", aki amúgy évtizedek óta megszállottja választott hivatásának. Nem egyedül van vele: nem egy pályatársa osztozik ebbeli közérzetében.
Úgy érzi, kiüresedtek az előadások; évek telnek el anélkül, hogy rabul ejtené az élmény, amit az ember joggal vár el, ha beül a színházba. Vibrálnia kellene a levegőnek, amikor a dráma csúcsára hág, zárt áramkörnek kellene kialakulnia színpad és nézőtér, színész és néző között. Ehelyett csöndesen csordogáló történéseknek asszisztálunk, vagy többnyire színpadi üvöltözésben kimerülő, mesterségesen szított álindulatok tehetetlen szemtanúi vagyunk. Merő unalom terül a nézőtérre.
Egyfelől ott tesped a régen tartalmát vesztett, rutinná rozsdásodott, konvencionális játékmód, mely a realista hagyományokban gyökerezik, másfelől ott hivalkodik a nagyot akarás nagy hangú csinnadrattája, ami álmodern spekulációk révén kíván ki- és föltűnni, jobbára olyan zajos és mesterkélt ötletek bevetésével - ráadásul minél hangosabban, minél brutálisabban -, melyeknek közük sincs a mű alapgondolatához. Ezek az ún. „felkapott" rendezők a közönség (és nem egy esetben a kritikusok) sznobériájára és a korszerűség megítélésében való tájékozatlanságára alapoznak, amikor hetet-havat összehordva öncélú jelenetek sorát kreálják a színpadon anélkül, hogy a cselekmény, a színpadi helyzet vagy épp a szereplők közötti viszony szigorú belső logikáját követnék. Arra szemlátomást képtelenek, mert ahhoz egységes, szuverén világkép szükségeltetik, ama égetően fontos gondolatok rendszere, amit a rendező, úgy érzi, semmiképp sem hallgathat el. Vissza