Anyámhoz

Előszó

Van író, aki csak önmagának ír. Nem érdekli a mások véleménye, benső kényszer parancsolja, hogy kifejezzen valamit, lerögzítsen egy rímet, vagy egy gondolatot. Hogy is mondta Maupassant? Még egy novellát is egész életen keresztül kellene írni és soha nem mutatni meg senkinek. Aztán van író, aki az íróknak dolgozik. Csak néhány társának. A szellemi elitnek, amely érti és méltányolni tudja a munkáját. És ilyen a sikert hajszolja, a népszerűséget, amely számára megszerzi a könnyű életet, a gondatlanságot.
Szegény barátom, Szász Miklós, egyik írófajtához sem tartozott. Nem magának írt. Nem is az íróknak. Még csak a közönségnek sem. Ő egyedül és kizárólag csak az anyjának írt. Ezeket a verseket is az anyjának írta. Mindegy, hogy hol bukkant e szépen csengő rímekre. A kávéházi márványasztalnál, amíg feketéjét kanalazva, szájában cigarettával kibámult a pesti forgatagra, vagy idegen országutakon, menetelés közben, éhségtől, szomjúságtól elcsigázva, német hóhérok vezényszavára. Mindig és mindenütt csak arra gondolt, hogy mit szól majd az anyja, ha olvassa a versét? Mint a gyerek, aki a játékát mutatja, így vitte ujjongó örömmel, büszkén haza a verseit. Még a táborból is úgy küldött életjelt magáról, hogy verset írt az anyjához. Verset, szépe, szomorút, szívfájdítót.
Vannak emberek, akik soha nem öregszenek. Megkopaszodnak, pókhasat eresztenek, szemüveget viselnek, de ha az anyjukról beszélnek, azt mondják, hogy anyuka. Olyan volt Miklós. De ő még külsőben is kisfiú maradt. A szeme éppen olyan vidáman fénylett, a nevetése éppen olyan fiatalosan harsogott, mint amikor még együtt játszottunk a ligetben, a fáskörben, szemben a gimnáziummal.
Háromszor jött vissza a biztos halálból és egy ostoba véletlen vitte el, éppen egy májusi estén, mikor a költők a legszebb verseket írják. A versei most megjelennek.
Ki adta ki?
Azt édesanyja. Vissza