A műhely hiánya

Előszó

A megértés oszcilláló stratégiája első olvasásra a könyv utolsó fejezetét ajánlja, amely a szerző irodalomra irányuló gondolkodásának - természetesen nem végpontja, de - valamiféle távlati szintézisre utaló szándéka. Ennek függvényében talán egy szubjektív értelmezési ív rögzíthető pontjaira kerülnek a megelőző írások is. Az ív több mint húsz évet fog át: az első írás 1975-ben, az utolsó 1996-ban készült.
Ez a kötet annak tanúsága: a társadalmi környezet soha nem lehet olyan mértékben képtelen és szorongató, hogy utat ne találjon benne az irodalom folytonosságáról szóló vélemény.
Ez a kötet annak tanúsága: a túlszabályozott társadalomban a sors a végzet funkcióját tölti be; azáltal képes rátelepülni a kultúra egészére, hogy az egyéni életpályákat ellenőrzése alatt tartja és irányítja. Amit az egyén mégis szuverén alkotásként megvalósít, mindaz a kijelölt sors ellenében és a véletlen határmezsgyéjén jön létre.
A szolgáló és kiszolgáló alapelvet valló (erdélyi) irodalom közegellenállása meg a szerző hátrányos társadalmi helyzete természetesen nem menü fel a kötet írásait a szigorú, kritikai olvasat mércéje alól. Ha egyáltalán valaha-valaki beleolvas A műhely hiányába, tapasztalhatja, hogy az írások - semmilyen értelemben - nem egyneműek. Egységes, következetesen végigvezetett szemléletet csupán a Kétféle írószerep - egymásra épülő - tanulmányai sejtetnek. Ezek a kilencvenes években készültek, változott körülmények között, amelyek mértékletesen lehetőséget teremtettek a romániai magyar irodalom változtatható szemléletű (újra)olvasásához.
Ha valami mégis kötetbe taszítja a műfajilag sem egynemű írásokat (tanulmány, esszé, kritika, vitacikk), az nem az irodalomtörténeti kronológia, hanem a könyv címe mint kihívás. Nem a szerző provokál a címmel, hanem az 1990 előtti korszak, melyben a kötet anyagának első része készült: némiképp szembeszegülve a transzilvanizmus "ahogy lehet" (minőség)elvével, de az annál méltatlanabb amit lehet kényszerűségéhez igazodva. A hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában nem egyszerűen a cenzúrát kellett szem előtt tartani, de magát az irodalmár-létformát elrejteni (például) a kényszerített-vándor-pedagógus jellegtelensége mögé. Az irodalom regionális centrumaitól (is) távol élő olvasó-értelmező azonban magának a történetivé vált irodalomnak tehet fel kérdéseket, s amint az kezdi levetni az értetlenség burkait, és válaszokat fogalmaz: úgy veszíti el történeti jegyeit és válik jelenidejűvé. Vissza