Szárnyvonalak utasai

Fülszöveg

Vándorok mindig voltak, ám minden korban mégis mások voltak a Vándorok. A nagy görög vándort hű csapat kísérte vándorlásaiban, s a legnagyobb költő, Homérosz, minden görögök példaképévé tette, a legnagyobb görög hőssé emelte a sokat próbált Odüsszeuszt. Faust, a felvilágosodás kora nagy vándora immár csak az ördögben lel társra és rezonőrre, de míg egyéni vándorlásaiban elbukik, s tragikus hős lesz, addig a második részben a közösségért való áldozatban megváltást talál. Aki utána jő, annak még rosszabb. A vándorok figurái a társadalmi lét perifériájára sodródnak, a szalonokból s orfeumokból, a pubok, kocsmák, perifériák lebujai válnak utolsó létlehetőséggé. A totalitáris diktatúrákban már ez sem marad, csak az őrültekháza vagy a haláltábor.
Nikolits Árpád Vándora e két végső lehetőség elől menekülve kapaszkodik a perifériákba, a szárnyvonalak vasútjainak alkalmi utasai világába, a múltba, a félmúltba, a nyomortanyák, a kocsmák világába, ahol még ki lehetett mondani a szabadság szavait véletlenszerűen egybeverődött és heterogén közösségeknek, igencsak alkalmi közösségeknek, de élő, melegszívű, emberi érzelmekre képes embereknek.
Írásai pusztába kiáltott sikolyok egy hideg, érzelemmentes világba, ahol minden a Pénz aranyborjúja körül forog, ahol minden kapcsolat csak üzlet, leosztás, viszonzás, áru, érdek, kapcsolati tőke. Egy ilyen társadalom nyilván elutasítja a Vándorokat, az egyetlen kapcsolatrendszerhez sem igazodókat, a kívülállókat. Egy ilyen társadalom nyilván lenézi a senkihez sem tartozókat. Vándornak sincs már Ithakája. Az ő hajója csupán azon a Tengeren létezik, amelynek nincs kikötője. Mégis létezik. Mégis teszi. Mert szükséges. Ahogy a latin mondta: Navigare necesse est. Vissza