Szanyin

Előszó

Az életnek azt a fontos részét, melyben a jellem, a nagyvilággal és az emberekkel való első érintkezés hatása alatt kialakul, Szanyin Wladimir nem töltötte a szülői házban.
Senki sem őrizte, senkinek a keze nem irányította s igy ez embernek a lelke oly szabadon és egyénileg fejlődött ki, mint a fa a mezőn.
Hosszú évekig nem volt otthon és hazatértekor anyja és huga, Lida alig ismertek reá; arca, hangja és modora keveset változott, de valami uj, valami idegenszerű belső érettség szólt belőle és arcának egész uj kifejezést kölcsönzött.
Este felé érkezett meg és oly nyugodtan lépett a szobába, mintha csak most öt perce, hagyta volna azt el. Magas, szőke, szélesvállu alakján nyugodt, csak a szájszegletében kissé gúnyos kifejezésű arcán nem mutatkozott sem fáradság, sem izgalom és a viharos üdvözlés hullámai, mellyel anya és huga fogadták, maguktól elsimultak.
Mialatt evett és teáját itta, testvére szemben ült vele és merően nézte. Szerelmes volt bátyjába, mint ahogy az exaltált lelkű fiatal leányok szerelmesek szoktak lenni távollevő bátyjukba. Lida mindig kiváló embernek képzelte bátyját, oly kiváló tulajdonságokkal ruházta fel őt, amelyeket a könyvek segítségével alkotott meg. Tragikus küzdelmeket egy meg nem értett nagy szellem fájdalmait és egyedüllétét szerette volna bátya életében látni.
»Miért nézel ugy meg?« kérdezte Szanyin mosolyogva.
Ez a figyelmes mosoly volt rendes arckifejezése, melynél nyugodt szemének tekintete befelé látszott irányulni. És különös: ez, a magában véve kedves, rokonszenves mosoly Lidának egyáltalában nem tetszett. Önhittnek tűnt fel előtte és egyáltalán nem beszélt sem fájdalomról, sem a kiállott harcokról. Lida elfordult és gondolkodóba esett, majd gépiesen egy könyvben kezdett lapozgatni. Vissza